Segítség, hazudik a gyerekem!
Az természetes, hogy óvodás koruk körül kapiskálni kezdik, hogy a szülők bizony nem tudnak mindent, ami velük történik. Ez egy izgalmas tapasztalás, ami teret ad a fantáziának. Nem szabad hazugságnak nevezni a kiszínezett történeteiket, bár kétségtelen, hogy ekkor fut át rajtunk először a félsz, „Nehogy hazudós legyen a gyerekem!”
Nem megátalkodott cselekedet, sem sunyiskodás, amikor mást és másként mesélnek el, mint ahogy az volt. Csupán szereppróba, hogy „Jé, ilyet is lehet?!” Adódik a kérdés, mégis hol a határ a szereppróba, a füllentés és a hazugság között? Én amondó vagyok, hogyha a kisiskolásunk sűrűn füllent annak érdekében, hogy elérje a célját vagy megússza a... Itt álljunk meg egy percre: mit is kellene „megúsznia”? Miért gondolja úgy a gyerekünk, hogy jobb anyának valótlant állítani, mint őszintének lenni? Nézzük rá a helyzetre, hogy mit tanítottunk ennek a gyereknek tulajdonképpen és minden igyekezetünk mellett! Olyan család lettünk, ahol nem lehet szabadon elmondani, hogy ki mit szeretne? Természetesen függetlenül attól, hogy nem mindig minden tud úgy történni, ahogy szeretné. Ez ránk, felnőttekre is igaz a családban, érdemes kihangosítani a gyereknek.
FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról
Mi tanítjuk meg őket hazudni?
Ha a gyerek nem lát más utat magának a vágyai, céljai eléréséhez, mint kijátszani bennünket, akkor fontos lenne átgondolnunk a saját hozzáállásunkat is és a kölcsönös bizalmon dolgozni. Szülőként nem sűrűn gondolunk bele, hogy mekkora bizalmat szavazunk a gyereknek. Pedig átüt minden megnyilvánulásunkon. Ahogy a keze után kapunk, mert felemelt egy poharat. Ahogy egyből huncutkodással, titkolózással gyanúsítjuk: „Biztos el akartad dugni!”, nagyobb gyerekhez: „Nekem ne hazudj, látom a szemeden!” Sose mondanék ilyet a gyerekemnek, hiszen azt akarom, hogy ez fel se merüljön benne.
Vajon mennyiben szól ez rólunk?!
Jelzésértékű, amikor a felnőtt előbb feltételez ártó, rossz szándékot vagy hazugságot a gyerek részéről, mint félreértést, tudatlanságot vagy akaratlanságot. Jóllehet, hogy mi már megtapasztaltuk ezeket az indítékokat korábbi élethelyzeteinkben, azért véljük felismerni a gyerek egy-egy gesztusában, mondatában olyan hirtelen és körültekintés nélkül. De a kisgyerekek számára ezek még ismeretlenek fogalmak, amíg a felnőttek el nem kezdik tettekhez rendelni őket – akár helytelenül. Nem csak fogalmazásbeli különbség van a között, hogy azt hangosítjuk-e ki, amit szeretnénk meghonosítani a családunkban – a jót, a szavahihetőséget, a bizalmat –, vagy amit elkerülni szeretnénk – a hazugságot, a titkolózás, a megbízhatatlanságot. Mert egy attitűd is kapcsolódik ahhoz, ahogyan gondolkodunk és fogalmazunk. Ismerjük azt a tipikus esetet, amikor a szülő annyira szeretné megelőzni a bajt, hogy lényegében a saját viselkedésével idézi elő.
Játsszunk le gondolatban:
Képzeljük el azt a családod, ahol folyton meg vagyunk gyanúsítva azzal, hogy valami rosszban sántikálunk! A szemünk se áll jól, azt mondják ránk. Folyton kifaggatnak, kételkednek a szavunkban. Felfújják az apró huncutságainkat, azt mondják, hogy rosszindulatból csináltuk. Ránk rivallnak, hogy „Most ezt miért kellett?”, de valójában nem kíváncsiak a válaszunkra. Már előre félnek, hogy mit találunk ki legközelebb! Érezzük, hogy esélyünk sincs meggyőzni őket arról, hogy nem akartunk rosszat. Elkezdünk hát azon aggódni, hogy ismét nem fognak hinni nekünk. Belebonyolódunk a saját mondandónkba, ami nagyon idegesítő. Úgy érezzük, hogy nem értenek meg! Félreértenek! Dühösen küzdünk ez ellen, míg nem feladjuk. Teszünk rá, hogy mit gondolnak! Miközben továbbra is mélységesen bánt. A gyerek pedig úgy működik, hogy ha nem kap segítséget a nehéz érzések feldolgozásához, akkor megszilárdul benne a „rosszaság” érzése, és valóban elhiszi magáról, így aszerint fog viselkedni – állítja a neves gyermekpszichológus, professzor Ottó Weininger, a Time-In Parenting szerzője. Mindez megelőzhető, ha el tudunk szakadni a gyanúsítgató, kételkedő, ítélkező szülői attitűdtől, ami valódi hazugságoknak ágyaz meg. A túlkontrollált gyerek nagyobb eséllyel kezdi titkolózásban keresni „a kihágást”. Vagyis a szabadságot.
Amikor hazugságon kapjuk
A jó helyzetkezelés mindig azzal kezdődik, hogy „kezeljük” a saját érzéseinket, akár indulatainkat, ami feljön egy ilyen helyzetben. Ráhagyatkozunk arra a tapasztalatunkra, hogy büntetéssel csak tetézzük a bajt és érzelmileg távolítjuk a gyereket, ami alapból a probléma forrása, ezért a következőket tesszük: őszintén kimondjuk, hogy aggodalommal tölt el, hogy ő úgy érzi, nem mondhatja el nekünk az igazságot. Ezzel nem a bűntudatkeltés a célunk, hiszen mi is ludasak vagyunk abban, hogy ennek rendszer szinten megágyaztunk a családban. (Gyorsan hozzáteszem, az önmarcangolás sem segít, hiszen ezen lehet változtatni! Tény, nem szánt szándékkal alakítottuk így, de most már átlátjuk és megtesszük a változáshoz vezető első lépéseket.) Tehát észleljük a haragunkat, felháborodásunkat, de nem toljuk rá a gyerekre, mert az a miénk. Ezt követően együttérzően biztosítjuk róla, hogy megértjük, hogy most ezt az utat választotta. Aztán meghúzzuk a határt, hogy mostantól arra törekszünk, hogy erre ne legyen szüksége, mert a mi családunkban fontos, hogy senkinek ne kelljen mást mondania, mint amit gondol, vagy amit szeretne.
Írok pár példát erre:
„Kicsim, tisztában vagyok vele, hogy felvitted a szobádba a tábla csokit, amit most letagadtál. Biztos nagyon izgalmas volt felkommandózni vele, ezt el tudom képzelni. Viszont az aggaszt, hogy simán letagadtad most, amikor kérdeztem. Ez nincs rendjén. Csináljuk úgy máskor, hogy szólsz, amikor fel szeretnéd vinni és akkor megbeszéljük, hogy mit tehetünk. Meg tudod ezt tenni, mit gondolsz?”
Nagyobb gyerekkel:
„Én most úgy gondolom, hogy mást mondasz, mint ahogy történt. Tartottál tőle, hogy megharagszom, igaz? Tudod mit, igazad van, biztos megharagudtam volna. És azt is tudod, hogy miért haragudtam volna meg, ugye? Már sokszor elhangzott korábban, tuti a füleden jön ki.”
A kisebb, ahogy a nagyobb gyerek is akkor cselekszik titokban, akkor füllent az igazságról, amikor tisztában van azzal, hogy mi elleneznénk, amit véghez akar vinni, de ő ennek ellenére is úgy dönt, hogy megteszi. Mondok két jellemző okot, amiért adott esetben így dönthet a gyerek. 1) Nem igazán érti az ellenérveinket, nem tiszták számára a szabályaink, ezért nem tudja magáénak érezni őket annyira, hogy betartsa. Például, hogy nem eszünk csokit az ágyban. Ebben az esetben az a szülői teendőnk, hogy megértessük vele a miértjeinket. Ezután arra ösztökélhetjük, hogy kitaláljon magának egy másik megoldást, például, hogy a bunkiban meg a teraszon ér csokit enni. 2) Nem érzi magát elég közel hozzánk. Talán megrendült a bizalma bennünk, mert úgy érzi, nem szoktuk figyelembe venni az ő szempontjait, minek mondja el? Csinálja, ahogy ő jónak látja. Egyértelmű, hogy ez esetben a hazugságot érdemes egy indikátornak tekinteni, ami arról tájékoztat minket, hogy retorziók és fejmosás helyett ideje a kapcsolatunk megerősítésére fókuszálnunk, mert ez attól fog megoldódni.
Összességében: ne kerítsünk túl nagy feneket neki!
Mivel nagy valószínűséggel átmeneti „nevelési hiányosság” vagy kapcsolati probléma áll a hazugság hátterében, nyilvánvaló, hogy nem a hazugság tényével van teendőnk. Arra csak annyit érdemes visszajelezni, hogy a családunkban ez nem elfogadott. Onnantól kezdve minden mondandónk arról szóljon, hogy hogyan kerülhetünk közös nevezőre.
Ha rákattintottál erre a címre, akkor minden bizonnyal éltél már rémes nyaralást, amit nem szeretnél idén megismételni. Szuper! Minden esélyed megvan rá, hogy ezúttal másként legyen, ha előre végiggondolod a buktatókat, amik igazán tönkre tehetik a nyaralást. Szerintünk nem a beázott sátor vezeti a listát.
Leadfotó: 123rf.com
Oldalak
