FemAnyu

Láthatóan nehéz helyzetben vannak a mai szülők, mert a „kütyüket” azzal az ígérettel engedtük be az életünkbe, hogy közelebb hoznak minket egymáshoz, megkönnyítik a kapcsolattartást, az információáramlást, „általuk kitárul a világ”. Mégis azt tapasztalhatjuk a mindennapokban, hogy inkább elszigetelnek egymástól. Akinek ott a kezében a telefon, játszik rajta, mesét néz vagy közösségi oldalon szörfözik, az valójában nincs ott. Elgondolkodtató az is, amikor a jelenlévőkkel szemben előnyt élvez az, aki telefonon keresztül lép kapcsolatba velünk. Hányszor szakítunk meg egy beszélgetést azzal, hogy „bocs, csörög a telefonom”? Állunk fel az asztaltól, mert az előszobában megszólalt a telefon? – még ha nem is indokolt. És ha mi ezt csináljuk felnőttként, mit várhatunk a gyerekeinktől?

Gondolom, szükségtelen kutatásokból idéznem ahhoz, hogy elhiggyük, a zene szerepet játszik az agy fejlődésében már jóval a baba megszületése előtt. Szülőként mi tapasztalhattuk, hogy a pocakban hordott babánk reagál a kívülről beszűrődő dallamokra. Természetesen nemcsak azokra, hanem a tesó és apa hangjára is, de érezhetően összerezzen (oldalba rúg) egy hirtelen hanghatásra. Aztán megtapasztaltuk azt is, ahogyan a puha hangok, a monoton sustorgás és a dalunk képes lelassítani a karjainkban pislogó babánk légzését. Nem véletlen, hogy az altatódalok minden kultúrában fellelhetők, ahogyan a cseperedő gyermekek ösztönös mozdulatai, amelyekkel hangokat csalnak ki a környező tárgyakból, hangszerekből.

Többféle szcenáriót láttunk már arra, hogyan próbálja kezelni a szülő a gyermeke robbanékonyságát. A gyerek kitör, mint a vulkán. A szülő összerezzen a váratlan hanghatástól, amin önkéntelenül még hangosabban próbál úrrá lenni: „Normális vagy, kisfiam?!”, vagy „A frászt hoztad rám!”, és elzavarja a gyereket. Vagy az önkéntelen reakció egészen másra sarkallja: „Jajj, mi történt, mi a baj, kicsikém?” – esedezve közelít, esetleg megfutamodik: „Én erre nem vagyok kíváncsi!” – és elhagyja a szobát. Egyikért sem tudom hibáztatni a szülőt, de mindannyiunkat ösztönözném a következő lépés tudatos megválasztására, kialakítására és begyakorlására.

Az elmúlt 10-15 évben itthon is egyre többször emlegetjük a tudatosságot a gyermeknevelés – a gyermekeinkkel való hiteles együttélés – kapcsán, ami nem csak a csecsemő igényeire hangolt gondoskodásban, az empatikus szülői hozzáállásban jelenthet „szupererőt”, hanem a kisgyermekünk környezetének kialakításában is. Ez persze túlmutat a járóka korlátain és meglehet, az addig megszokott életterünk átrendezésével jár. Tudatában annak, hogy a kisgyerek önfeledt játékkal töltött ideje nem nő egyenes arányban a megvásárolt játékok számával, másban kell keresnünk a megoldást akár kis lakásban, akár nagyobb élettérben töltjük ezt az időszakot.

Sokféle jó tanács kikívánkozhat belőlünk, amikor egy várandós kismama kerül az utunkba. Belőlünk, immáron nagybetűs Szülőkből, akikben ott toporog az elmúlt pár év friss tapasztalata, megosztásra várva. Nyugalom, nem mi vagyunk a leglelkesebb jóakarók a környéken. Vannak, akik sokkal több gyerekkel, sokkal magabiztosabban mérik fel a leendő anyatárs felkészültségét, óhatatlanul is azt sugallva, hogy „nem olyan nagy szám terhesnek lenni, de majd ami utána jön!”

Az „igényteremtés” délibábja már a babavárás idején is kísért olyan termékekkel és szolgáltatásokkal, amelyekről addig nem is hallottunk, de amint tudomást szerzünk a létezésükről, egyszeriben rájövünk, hogy nem élet az élet nélkülük! Popsitörlő melegítő, pelenka szagtalanító szemetes, vízhőmérő, pisi sátor a pelenkacseréhez, fürdetővödör… De nem sok víz folyik le a Dunán, máris a gyerekjátékok felé terelődik a figyelmünk, hiszen „olyan ügyesen markol már!" Ki gyermeki lelkesedéssel böngészi a játékokat, más elvekkel felvértezve válogat, mindenesetre pár családi konfliktus a játékvásárláskor is borítékolható.

A barátnőm mesélte, miután kiköltöztek a nagyvárosi kislakásból vidékre, hogy az addig kezelhetetlen, „hisztis” óvodásából egy önfeledt, kiegyensúlyozott gyerek vált. Bár az ő esetükben szembeötlő a kontraszt a metropolisz szűkös élettere és a dél-törökországi narancsültetvény között, annál beszédesebb a példájuk arról, hogy a mozgástér meghatározza a gyerek viselkedését. Miért és hogyan?

Tavaly karácsonykor épp a kardigánomat igazgattam a derekam köré, amikor belépett a 14 éves keresztlányom haspólóban és fekete bőrnadrágban, rajta egy oversize kockás kabát. Már tátottam a számat, hogy „hű, de jól nézel ki”, amihez föltétlen hozzáfűztem volna, hogy „te nem fázol?”, de szerencsére elharaptam. Majd mondja neki az Anyja, de a Papa se fogja szó nélkül hagyni! – gondoltam, miközben körbeköszönt mindenkinek. De senki egy rosszalló szóval nem illette, ahogy vártam. Vártam, mert ehhez voltam hozzászokva. Vártam, mert az volt bennem, hogy „rosszalni való” ilyen hidegben haspólót fölvenni. Felocsódva néztem a sógornőmre...

Oldalak