FemAnyu

Mondok jobbat! Megtörtént eset, hogy az egyik szülő nem értett szót a 1,5 éves gyerekkel, amin felhúzta magát, és leteremtette a gyereket. A másik szülő rászólt, hogy ne kiabáljon már, amiből konfliktus lett. Kétféleképpen folytatódhat a történet: egyikük a másikukat okolja, hogy elkényeztette ezt a gyereket! Vagy egyszerűen visszavonul, mert kudarcot vallott. De úgy is folytatódhat, hogy megoldást keresnek ezekre a helyzetre, ha idegörlően sokszor ismétlődött már meg. Elmesélem, ami Nekünk bevált.

Az, hogy megtanítjuk a gyereknek, mit szabad és mit nem, éppúgy a szocializációs folyamat része, mint hogy megtanítjuk integetni. Amíg az utóbbi nyilvánvalóan móka és szórakozás, előbbiből lehet a kétségeket ébresztő muszáj. Miért? – én erre kerestem a választ.

Nem tudom, honnan vette anyukám a ’90-es években, hogy a Valentin-nap a szeretet napja, de nálunk így maradt fenn. Mindig kaptunk valami apróságot. Szivecskés csokit, Anne Geddes képeslapot (a fura beöltöztetett babák, tudod), rajzolt egy szál virágot. Úgy volt vele, ha véletlenül nem kapnánk mástól, ő gondoskodik róla, nehogy kimaradjunk a buliból! Magának is vett, persze. Ilyen az én anyukám, az öngondoskodás koronázatlan királynője.

A szülővé válás gondolatát ízlelgetve a felelősség terhe tűnik a legfanyarabbnak. Félelmetes elképzelni, hogy mindig ott lesz velünk valaki, aki nem „én” vagyok, de magamnál is jobban kell vigyáznom rá, szeretnem. Képes leszel rá? Ha éppen erre készülsz – szorongsz, dilemmázol –, megosztom veled, ami nekünk bevált.