FemAnyu

Meghívást kaptam a héten egy baba-mama műsorba, ahol a pozitív szemléletű gyereknevelésről és a könyvemről kérdeztek. Rövidesen az „önnevelés” témájánál tartottunk, hogy mit jelent ez, és én hogyan tapasztaltam meg a mi életünkben? Így idéztem fel azt a végeláthatatlannak tűnő éjszakát, amikor az újszölöttem csak sírt, csak sírt, és én csapnivaló anyának éreztem magam.

A nyarat azzal az elhatározással indítottam, hogy van két és fél hónapunk, hogy megerősítsük a digitális oktatás sújtotta szülő-gyerek kapcsolatunkat. Mert bármilyen furcsán hangzik is, egyre több jele van annak, hogy a köztünk lévő kapcsolat az egyetlen valós nevelési eszközünk. Hogy mit is jelent ez és mit rontottam el már az első héten, arról írok most nektek.

Indulni kellene már, de ő még játszik, századjára szóltál, de nem jön. Mit csinálsz olyankor? Volt, hogy én ledobtam a földre a hátizsákom, rávágtam az asztalra a lakáskulcsot, áttrappoltam a szobán, emelt hangon magyaráztam és egy feszes mozdulattal felkaptam a gyereket...

Szuper, hogy egyre több hasznos cikk kering a beszoktatásról. Időnként ugyan eltérő tanácsokkal, de a lényeg, hogy él a téma. Ahogy a szülésnél és a csecsemőgondozásban már megtörtént a paradigmaváltás – legalábbis egyre több fórum vonatkoztat el a korábbi gyakorlattól, és helyez előtérbe más szempontokat –, a kisgyerekek „intézményesítésének” módja is megérett az újragondolásra.

Egyre nagyobb számban jelennek meg olyan írások, amelyek valós gyermeknevelési problémákra világítanak rá. Ugyanakkor egy-egy hangzatos címet követően óvatosan pörget tovább az érdeklődő szülő, nehogy rajta is karcoljon egyet az éle. Mert belekerülhetnek a merítésbe vétlen szülők is, akiknek a motivációja lényegesen más volt, illetve árnyaltabb, mint amire az írás hivatkozik, de „a tett” mégis csak azonos. Így voltam ezzel én is, miután azt írták, hogy a bölcsőde csakis a szükséges rossz lehet, aminek a gyerek fizeti meg az árát.

Mégse hagynék fel azzal, hogy titeket is megszólítsalak, kedves Apák! Nektek is szükségetek van bátorításra, ismeretekre és gyakorlásra ahhoz, hogy szeressetek apának lenni. Egyre többen növitek ki a szigorú apa hálátlan szerepét, és keresitek a valós kapcsolódást a családdal. Ehhez szeretnék adni pár tippet ebben a cikkben, ami nekünk bevált.

Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire nem voltam részese a barátnőm első várandósságának, amikor mellőlem is lemorzsolódtak a többiek pár évvel később. Második babájának híre sokkal jobban megérintett, hiszen addigra nekem is volt már egy fiam. Én is megtapasztaltam az első hónapok érzelmi hullámait. Megértettem, hogy lehet egyszerre boldognak és kétségbeesettnek lenni. Üresnek és teljesnek, békésnek, majd ingerültnek, fakónak és sokszínűnek. Megfosztottnak és leggazdagabbnak, mert az anyaság óriási formáló erő az életünkben. Ami a kapcsolatainkra is kihat.

Aki már próbált az anyósülésről hátrafelé magyarázva, csapkodva rendet tenni a hátsó sorban az tudja, hogy szélmalomharc. Egyszer-kétszer szólunk a gyereknek, megkérjük, hogy hagyja abba, esetleg elmagyarázzuk, hogy miért zavaró számunkra, amit csinál. De ha ennek ellenére folytatja, akkor sokkal hatékonyabb játékba fordítani a helyzetet, mint erőből megoldani. Szívességet teszünk a családnak, ha felvállaljuk ezt a szerepet, ami minket is abba az irányba terel, ami nagyobb elégedettséggel, jó érzéssel jár egy borítékolható ordítozással szemben.

Oldalak