FemAnyu

Van valami, amit egy totyogós gyereknél is nehezebb kordában tartani: a szülői aggodalmunkat. Mintha az újszülöttünkkel együtt nyújtották volna át. Ráadásul az ilyen láthatatlan, de bennünk munkáló erőkkel az a baj, hogy nehezen válaszhatóak el a valóságtól. Meddig tart az egészséges aggódás, és hol kezdődik a túlféltés? Erre keresem a választ saját szülői tapasztalataimon keresztül.

Ez az írás egy kisgyermekes család átlagos napjának feszült pillanatába ad betekintést. Talán magatokra ismersz a kínlódásunkban. Köztetek is hasonló dinamikák játszódhatnak le a pároddal. Talán nektek is segít, ami nekünk bevált. Nem egy csapásra, nem másnapra, de hosszú távon biztosan.

Tízhónapos koruk körül találkozhatunk azzal a jelenséggel, hogy a gyermek rájön: amit meg lehet fogni, azt el is lehet hajítani. Egymás után sokszor, mert anya visszadja. Hiszen azzal próbál etetni. Vagy éppen azt próbálja megetetni. Vida Ági babapszichológus könnyedén úgy fogalmaz: „Nem lehet leszoktatni róla, pár hét, és magától felhagy vele.” Későn olvastam.

Amikor a barátnőm huszonévesen ránézett az újszülöttre, csak annyit kérdezett, hogy „Jó, de mit tud még?” Hamar felmérte a helyzetet, hogy egy újszülött csupán az 1.0-ás verzió: eszik, alszik, kakil sír. Aztán feltölt néhány appot, és a féléveseink már forgolódnak, tapicskolnak, tágra nyílt szemmel habzsolják a környezetüket – szó szerint. A szülők is 2.0-ra kapcsolnak, egyre gyorsabban futtatják már az etetéseket és a pelenkacsere már apánál sem csupán bug.¹ Az anyák meg... Anya meg olyan, mint a legtutibb okostelefon: mindenre képes, tovább bővíthető a tudása, testreszabható, de internetkapcsolat nélkül meg van lőve.

A pályaválasztás motívumainak gyökere feltehetően gyermekkorunkra nyúlik vissza. Akkor kapjuk meg az első üzeneteket majdani foglalkozásunkról, amik kölcsönviszonyban vannak a családunk társadalmi, anyagi és szociális helyzetével. Gondolkodtál már azon, hogy a Te gyerekedet milyen hatások érhetik?

Á, dehogy! Mi mindenben egyet értettünk! – amíg meg nem született a fiunk. Hogy azután mi történt, arról is meséltem az Országos Könyvtári Napok keretében tartott könyvbemutatóm alkalmával. Most veletek is megosztok erről pár gondoltatot.

Ibola! Obasol nekem? – dünnyögte a három éves kislány, és akkorát szívott a nóziján, amitől minden felnőtt rövidzárlatot kapna. Nem is tudom, van-e ennél baljósabb hang. „Ne, nem szabad visszaszívni, mert arcüreggyulladásod lesz!” – kiáltunk olyankor a röptében szétnyitott zsebkendővel a kezünkben, amit azonnal a gyerek orrára tapasztunk, hogy „most fújd!” – Zzzzfffffsssz – És ő megint megszívja.

Egyik délután elnézve az iskolás fiamat, beugrott az a jelenet bölcsis korából, amikor hasonlóképpen nyervogott és láthatóan fel akart bosszantani. Csak annyit csináltam, mint akkor, és láss csodát! Negyed óra múlva derűsen csicsergett. Egy visszaemlékezés következik a Nekünk bevált könyvből.

Oldalak