Színházi lamúr avagy eljegyzés Sánta Laci módra
Keződik
Csssssssss! Halkabban! - de az lesz, csak most be kell rohannom a színpadra, pár perc és mindent megbeszélünk! Addig senkinek egy szót se! Berohantam a színpadra. Láttam Juliska vádló arcát. Mellette kellett elmennem, hogy beérjek a tapsrendben lévő helyemre (mivel úgy álltak az emberek), és ahogy mellette lépdeltem, szúrós szemmel azt kérdezte: Hol voltál és mit hoztál? Vége, gondoltam. Ennyi volt. De nem álltam meg magyarázkodni, hiszen az intézmény igazgatója megbeszélést tart. Ahogy a helyemre értem, a Tanár úr annyit mondott:" Köszönöm, csak ezt akartam mondani. Menjetek, készüljetek. Laci te még maradj egy pillanatra." Na szép, az egész megbeszélést lekéstem.
Mindenki kiment. Juliska is. Odaléptem a színpad széléhez, váltottunk néhány szót, hogy megvan-e a virág, hogy kerül majd be, mikor adom át és mentem én is készülni.
Visszarongyoltam a kelléktárba. Mindent elmeséltem, hogy mi lesz majd a színpadon, hiszen az volt a kérésem feléjük, hogy egy adott ponton bekérem a virágot meg a gyűrűt a színpadra. Nagyon cukik voltak a kellékesek, és persze segítőkészek. Oké, ez is megvan!
Már csak fél órám volt elkészülni. Sietnem kellett. Átöltöztem, betrappoltam a fodrásztárba és amíg vártam a soromra, csak álltam bambán, néha himbálóztam előre hátra, kicsit rágtam a körmöm és olyan fejem lehetett, mint egy zombinak. Persze a hülye is látta, ha rám nézett, hogy valami nincs rendben. Előttem pont Bogi ült, ugye egyedül ő tudott mindenről. Csak rám nézett és nevetett. Ettől aztán kicsit megnyugodtam. Próbáltam valami hétköznapi dologról beszélgetést kezdeményezni, de nagyon béna lehetett, mert csak még rosszabb lett a helyzet. Már nem csak a Bogi, mindenki rajtam legeltette a szemét és röhögött. Normál esetben ezt egy poénnal elüti az ember és továbblép, de akkor nem. Ugyanis attól a pillanattól kezdve mindenki szemében azt láttam, hogy tudja! Kiderült! Lebuktam! Ami nem lenne baj, hiszen hamarosan mindenki tudni fogja, de így el fog jutni Juliska fülébe is…
Addig-addig pánikoltam, mire elkezdtük az előadást. Az emberek persze találgatták, vajon mi lehet az a nagy titkos meglepetés. Ám egy valami még hátra volt. Tudtam, hogy Juliska az előadás egy adott pontján bejön majd az öltözőmbe és pár percet beszélgetünk. Hiába, ilyenek ezek a rituálék. Tehát valamit ki kellett találnom arra az esetre, ha Juliska megkérdezi, hogy mit kerestem a nézőtéren, miért késtem és miért vittem azt a virágcsokrot és legfőképp hova. Azt találtam ki, hogy az egyik nézőtéri néni hívott le, mert fényképezkednem kellett az unokájával, ééés Gallusz Nikinek küldték a virágot, azt vittem a portára.
Kimondva ez akkora badarságnak hangzott, hogy még én sem hittem el, de mivel szegénykém tényleg rosszul volt, csak feküdt az ágyon (igen, az öltözőben van ágy) és némán bólogatott. Majd mondta, hogy sajnálja, de nincs jobban. Mostmár nincs hányingere, de mivel alig aludt az éjjel, napközben pedig nem evett szinte semmit, jártányi ereje sincs. Édes kicsi kincsem, fogalma sem volt, hogy milyen "merénylet" készül ellene! Olyan lelkiismeretfurdalásom lett. A nagy titkos szervezés mellett teljesen elhanyagoltam az én kicsi páromat. Megöleltem, megpuszilgattam, aztán mennünk kellett mindkettőnknek a színpadra.
A színpadon
Persze előadás közben, mikor épp nem színpadon voltam, azt memorizálgattam, hogy mik azok a mondatok, amiket el szeretnék a nagy esemény alkalmával mondani. Aztán jött az esküvői kép! Csak egymásra néztünk Bogival, hiszen ő a darabbeli menyasszonyom és vigyorogtunk mint a vadalma. Úgy izgultam, mint a fene. Totál ki voltam készülve. A finálé közben folyton az kattogott az agyamban, hogy annyira máshol járok, hogy el fogom rontani a táncot. Az milyen ciki lett volna már! Egy halom ember, egy jubileumi 100. előadás, én meg az első sorban elcseszem a koreográfiát. Itt vannak a szüleim, Juliska szülei én meg szégyent hozok mindenkire - mindenkit meghívtam az előadásra, hogy az egész család részese lehessen az eljegyzésnek.
De nem így történt! Minden idegszálammal csak az éppen előttem álló feladatra koncentráltam. És annyira el voltam ezzel foglalva, hogy egyszer csak bejött az igazgató úr és elkezdett beszélni és a küszöbön álltam. Már csak be kellett lépnem az ajtón.
Készült egy amatőr videofelvétel a lánykérésről. Az öcsém készítette. Érdemes megnézni, hogy mik a reakciók a színpadon, többször végignéztem és nagyon jókat röhögtem. Fantasztikus volt látni, ahogyan a kollégáim, a barátaim így szurkolnak, így együtt élnek velünk! Ebből is az látszik, hogy ez tényleg egy nagy család. Néhány apróság: 2:52 -nél Koós Rékának mondom, hogy azt se tudjátok mi fog történni, ő pedig hangosan üvölti, hogy DEEEE! Egy adott ponton ( 3:35-nál ) a Tanár úr közbevág, és arra utasít, hogy HANGOSABBAN! - csak ez nem hallatszik a felvételen. Én meg csak beszéltem és beszéltem… majd letérdeltem, közben pedig ez járt a fejemben: Édes Juliskám! Olyan szép vagy! Imádlak!
Teljesen oda voltam meg vissza! És itt van maga a felvétel!
Az előadás végén találkoztunk a szüleinkkel is, és ők is nagyon meghatódtak. Persze mi is. :) Az egész olyan varázslatos volt. És ma is az! Nos, ez lánykérésem története dióhéjban.
A cikkben szereplő képekről pedig csak annyit, hogy felkeresett egy barátom, hogy mi lenne, ha készítene rólunk pár képet, csak hogy megkoronázzuk ezt a szép eseményt. Persze nagyon örültünk és megegyeztünk egy időpontban. Elmentünk hozzájuk és olyan dologgal találkoztam, amivel még fotózás alkalmával soha. Jegyzetek a helyszínekről, ötletek, és kellékek (amiket ők készítettek sajátkezűleg) az asztalon mindenhol. Nagyon lelkesen elmesélték, hogy hova fogunk először menni, mi fog ott történni, aztán mi lesz a következő helyszín satöbbi. El voltunk ájulva. Mintha csak a saját eljegyzési fotózásukat tervezgették volna! Őrület. Aztán pedig mindent meg is csináltunk. Talán egy helyszínre nem jutott idő. Olyan nagy öröm volt velük dolgozni, hogy úgy gondoltam mindenkinek felhívom a figyelmét, hogy ha fotózásra készülsz azt csak Pődör Matyival!
Aki nem hiszi, járjon utána! Persze a legjobb képeket megtartottuk magunknak. :)
Olvasd el az előző bejegyzést is!
Fotók: Pődör Mátyás
Oldalak
Hirdetés
