Kell ott fenn egy ország! - Sánta Laci blogbejegyzése

A közelmúltban több haláleset is történt a családomban, és a család baráti körében. Egyik nagyon váratlanul, másik kevésbé, hosszú betegség után, talán megváltásként történt. Így akarva, akaratlanul elgondolkodik az ember. Ennyi az élet? Vagyis Mennyi az élet?

Miért? Miért? Miért?

A temetésen ácsorogva, a vele töltött pillanatokon mélázva tehetetlenül állsz a gyászolók előtt. Csak vagy…Sajnálat, szánalom és persze ijedség járja át a testem. Ennyi? Ilyen gyorsan? Velem is megtörténhet bármikor…És mit csináltam eddig? Mit tettem le az asztalra? - ezek és ehhez hasonló kérdések cikáznak a fejemben.

Aztán pedig eszembe jut, hogy miért nem voltam szorosabb kapcsolatban azzal, aki most gyászolunk? Pedig megtehettem volna. Miért nem találkoztunk? Ha hívott, miért nem mentem? Pedig egy süti mellett mennyit beszélgethetünk volna…

Amikor először találkoztam ezekkel az érzésekkel, eldöntöttem, hogy nem leszek rest! Azokkal akik nekem tényleg a legfontosabbak, a szüleim, a testvérem, az a szűk családi kör, akik az én kis életem legfontosabb pillérei, tőlük nem sajnálom az időt és az energiát. Nem spórolom le a telefonbeszélgetéseink végéről, hogy “Apa/Anya, nagyon szeretlek!” Hiszen nem fantasztius érzés, hogy a család az család? Hogy mindenki mindenkivel jóban van?! Nekem is jólesik hallani, és tudom, hogy nekik is. Ha ezzel okozhatok egy kis örömet, akkor miért ne mondanám? Hiszen úgy is érzem. Szeretem őket.

Tudom persze, hogy számtalan olyan szituáció van, amikor nem értesz egyet valamiben a szüleiddel, és talán ez így is van rendjén. Más korban élünk, egy sokkal rohanóbb és gyorsabban fejlődő világban, de haragban lenni hülyeségek miatt, fújni egymásra és nem tartani a kapcsolatot, úgy élni le egy életet, hogy elhanyagolod a kapcsolatot ezekkel az emberekkel…aztán meg vádolni magad, hogy “pedig megtehettem volna, felhívhattam volna én is őt, megbocsáthattam volna…”

De már késő.