Színházi lamúr avagy eljegyzés Sánta Laci módra
Juliska keresztülhúzza a tervet?
Előző nap sushit rendeltem, mert mindketten imádjuk. Mindenféle finomság volt a tálon, de a lazacos nigiriből szándékosan nem ettem. Meghagytam Juliskának, mert neki az a kedvence. Nem kellett volna. Olyan rosszul lett tőle ugyanis, hogy egész éjjel nem aludt. A gyomra teljesen felmondta a szolgálatot és szinte óránként kiadott magából mindent. Nagyon sajnáltam és kicsit kezdtem bepánikolni…Reggel aztán mikor mindketten pár óra alvás után bedagadt szemmel felébredtünk, Juliska még mindig rosszul volt. Azt mondta, hogy egész nap az ágyban akar feküdni. Igen ám, de délelőtt Nyomorultak próbánk volt, amivel a Szegedi Szabadtérire készülünk, este pedig ugye a 100. Mamma Mia! előadás.
MI?! Nem akarsz este játszani? Bassz…usgitár!
Drágám, semmi gond, akkor szépen lemondjuk a délelőtti próbádat, este pedig majd meglátjuk, hogy jobban leszel-e, mondtam neki. Nem akartam erőltetni, hogy játszon, mert attól féltem, hogy már reggel megmakacsolja magát, és a végén még lemondja az esti előadást is.
Én bementem próbálni, szünetben pedig beszéltem a Tanár úrral, akivel csak nevetni tudtunk kínunkban, és megegyeztünk abban, hogy nem lesz semmi gond, estére összeszedi magát. :) Nem is tudtunk mást tenni. Közben beszéltem a tánckar vezetőjével (aki szintén beavatott volt mivel a táncosok nem játszanak minden előadásban, és a beosztásukat vele kell egyeztetniük), és szóltam neki, hogy aznapra legyen beosztva Juliska. A tánckar vezetője állati jófej volt. Azt mondta, hogy ha minden kötél szakad, ha Juliska nagyon rosszul van és tényleg lemondja az esti előadást, akkor majd karhatalommal behivatja, hogy legalább mint váltó legyen bent a színházban.
Közben az a lány, akit Juliska aznap este váltott, felajánlotta nekem, hogy ha Julis nincs jól, csak szóljunk neki, mert megcsinálja szívesen, de én ezt véletlenül sem adtam át neki. Juliskám meg is volt sértődve, amiért Anikó fel sem ajánlja neki ezt a lehetőséget, ő bezzeg ellenkező esetben…én pedig meghagytam ebben a tudatban. Úgy gondoltam, hogy ha túl leszünk az estén, akkor minden elsimul.
Mikor hazamentem, még mindig az ágyban feküdt. Egész délelőtt aludt. Kicsit jobban nézett ki, de nem akaródzott neki kikelni az ágyból. Semmi gond - gondoltam - elég, ha öt óra körül felkelsz, letusolsz és fél hatra vígan beérsz a színházba (körülbelül egy, másfél órával az előadás előtt bent kell lennünk). Így is lett. Nem volt épp vidám, és látszott rajta hogy nincs jól, de nem volt más választásom. Sokkal jobban nézel ki, egyetlenem! Simán lenyomod a ma estit… - öntöttem belé a lelket.
Szépen besétáltunk a színházba és mindenki ment a saját öltözőjébe.
Még hiányzik valami
Egy perccel később fogtam magam és útnak indultam, hiszen még nem volt meg a virág. Pontosabban megvolt, le volt szervezve, de még nem volt nálam. El is küldhettem volna érte valakit, de akkor megint lesz plusz egy ember, akit be kell avatni és már olyan közel a cél. Gyorsan kisurrantam, de szándékosan elöl, a nézőtéren keresztül. Ott összefutottam a Tanár úrral, akivel megbeszéltük az utolsó simításokat. Mondta, hogy pár perc múlva mindenkit behív a színpadra és elmondja az embereknek, hogy lesz egy kis meglepetés, de még nem mondhatja el senkinek. Az előadás végén be fog jönni, és mond egy pár mondatot a közönségnek, bekér egy díszletet, mindenki fogja tudni, hogy az melyik kép, és ahhoz képest majd mindenki elfoglalja a darabbeli helyét. Ennyi a feladat. De a megbeszéléssel mindenképp meg fog várni.
Kiszaladtam, bementem a virágboltba, a csokor már készen volt, nagyon tetszett, kicsit várakozni kellett, hogy az előttem levőt kiszolgálják, fizettem és rohantam vissza. Ahogy az órámra néztem a visszafele úton, rájöttem, hogy nem kicsit, hanem több mint 10 percet kellett várnom, ami nem túl jó hír. Kezdtem nagyon izgulni, hogy mindenki a színpadon lesz és csak én kések el. De nem baj, ezt könnyedén kidumálom. Legfeljebb a Tanár úr leszid. De bekövetkezett a legrosszabb!
![](/sites/default/files/images2015/4_lifestyle/JulisLaci_6_2015.webp ""Ahogy beléptem a folyosóra, végem volt"")
Tudtam, az a legjobb, hogy ha a nézőtéren keresztül megyek vissza. Ha hátul mennék a művészbejárótól a kelléktárig (később fontos szerepe lesz) egy csomó emberrel össze fogok futni, hisz az előadás előtt nagy a sürgés-forgás. A nézőtéri folyosón azonban senki nincs, legfejjebb az ültető nénik, de ők biztosan nem fognak rájönni, hogy miért van a kezemben egy hatalmas csokor. A színpadról meg nem fognak látni, mert mindig zárva vannak az ajtók. De aznap pont nem voltak zárva.
Ahogy beléptem a folyosóra, végem volt! Minden ajtó tárva nyitva, így aki csak a színpadon volt, az látott. Egy hatalmas becsomagot tárggyal a kezemben ugyan, de a hülye is látta, hogy az virág. Hiába szedtem a lábam, tudtam, hogy mindenki észrevett. Ahogy beléptem a nézőtéri folyosóra és a színpad melletti takarást elválasztó ajtón, azonnal megbotlottam valamiben, fellöktem egy széket, amivel meglöktem egy asztalt, amin a már bekészített kellékek voltak, és ezzel a lendülettel leesett egy tálca amivel olyan zajt csaptam, hogy aki eddig nem vett észre, az is oda kapta a fejét. Bassz…uskulcs! Gyorsan bedobtam a lányoknak a kelléktárba a virágot, kértem hogy vigyázzanak rá, de ahogy ki akartam húzni a lábam, egyikük azt kérdezte: Minek ez a nagy csokor? Lánykérés lesz?
Fotó: Pődör Mátyás
Oldalak
Hirdetés
