Színházi lamúr avagy eljegyzés Sánta Laci módra
Van az a pillanat
De mivel a darab végén alkalom nyílik arra, hogy a közönséget felhívjuk a színpadra egy kis közös táncra, úgy éreztem van az a pillanat, ahol ez a jeles esemény belefér.
Első alkalommal pont az egyik Mamma Mia! előadásunk közben sikerült pár mondatot váltanom a tervemmel kapcsolatban Szirtes Tamás igazgató úrral, aki egyébként a darab rendezője is. A folyosón állva osztottam meg vele a dolgot, és próbáltam fürkészni az arcát, hogy egyáltalán hajlamos-e az én merényletemre, de az első pillanattól egyértelmű volt, hogy a direktor úr zöld utat ad nekem.
Később aztán persze az irodájában, teljes titokban folytattuk a tervezgetést. Volt egy ötletem, de a Tanár úr - mi csak így szólítjuk az igazgató urat - egy sokkal jobbal állt elő. Azt szerettem volna, ha az eljegyzés valami olyan napon lenne, ami a mi kapcsolatunk szempontjából jelentőségteljes. Ezért gondoltam, persze figyelembe véve a Madách Színház műsorát is, hogy az egyéves évfordulónk után egy hónappal legyen. Amit a Tanár úr ajánlott, az ugyan egy későbbi időpont volt, de sokkal alkalmasabb. Úgy gondolta, hogy talán jobb, ha a jubileumi 100-ik előadáson történik meg a lánykérés. Majd azonnal fölvázolta a további ötleteit, hogy a tapsrend alatt visszakérné az esküvői kép díszletét, és ezzel már meg is teremtettük a tökéletes atmoszférát.
Istenem, olyan boldog voltam! Majd kiugrottam a bőrömből. Azt éreztem, hogy legszívesebben átölelném az egész világot, 5 centivel a föld fölött lebegtem, de nem mondhattam el senkinek, hiszen ez meglepetés. Nem csak Juliskámnak, de mindenkinek. Minél kevesebben tudják, annál biztosabb, hogy a párom nem tudja meg. Így aztán csak magamban örültem. Az megvan, hogy hazafelé szinte repülsz örömödben, tele vagy energiával, tökéletes boldogságban úszol, de hogy el ne rontsd a meglepetést, hazaérve némi közönyt és unottságot próbálsz színlelni?! Ráadásul egy olyan ember előtt, aki azért elég jól ismer. Persze, most sokan azt mondhatjátok, hogy “színész vagy, nem?!” De. De azért ez nem ugyanaz. Az azonban igaz, hogy mindent bevetettem amit csak tudtam. :)
Fotó: Pődör Mátyás
Oldalak
