"Az én közönségem szeret saját magán is nevetni" - Interjú Mogács Dániellel
Mogács Dániel nemrég mutatta be új önálló estjét a Mogács meséket a Thália Színház Arizona Stúdiójában. A stand-up és a színház elemeit ötvöző előadás vezérfonalát a mesék adják, de aktuális témákról is hallhat a néző, természetesen az előadótól megszokott egyedi stílusban.
Az előadásod meséket dolgoz fel. A témaválasztás összefügg azzal, hogy van egy kisfiad, aki kedvéért sok mesét olvastál mostanában, vagy tőle függetlenül is mesélő, meseolvasó embernek tartod magad?
Természetesen a gyerek is hozta magával, hogy visszakanyarodtam a mesékhez, de mindig érdekeltek a mondák, legendák, és szeretem a fantasy-t is. El tudok mélyedni a mesékben és kimeríthetetlen ihletforrást látok bennük, ezért még az is lehetséges, hogy ez az előadás egy több részes széria első epizódja lesz. Az az igazság, hogy ebbe a színpadi 80-90 percbe a téma egytizede sem fér bele.
A meséktől kicsit elkalandozva, belemész azért más, érzékenyebb témákba is. Hogy tartod meg az egyensúlyt, hogy a lényeget is meg tudd ragadni, de a közönség érzékenységét se sértsd meg?
Mindenkinek lehet őszinte véleménye, ami ha meg van alapozva és nem teljesen degenerált hülyeségeket beszél az ember, akkor csak azokat sértheti meg, akik amúgy is meg akarnak sértődni. Van például egy melegekről szóló blokk a műsorban, amiben persze nem a melegeken viccelődök, hanem azon a divathullámon, ami a homoszexualitást övezi. Ez persze megsértheti azokat, akik eleve homofóbnak könyvelnek el, de ennyi erővel megsértődhetnek a taxisok is, akiket szintén előveszek, vagy a Bógyó és Babóca rajongói.
„Belemenős”, szókimondó humoristának tartod magad?
Azt szeretem a színpadra vinni, ami éppen foglalkoztat, ami felbosszant vagy amiről úgy érzem, hogy ki kell mondani. Ez lehet, hogy nem PC, de legalább a saját véleményem hangzik el. Ha már megkaptam a lehetőségét, hogy időről időre ennyi embernek beszélhetek, igyekszem őszinte és tartalmas dolgot mondani, amire úgy érzem, érdemes felhívni az emberek figyelmét. Azt hiszem, ebben a színpadi műfajban is az az egyenes út, ha az ember azt mondja, amit aktuálisan őszintének és helyesnek gondol. Persze az is lehet, hogy húsz év múlva arra a következtetésre jutok, hogy hatalmas hülyeségeket mondtam, de akkor és ott legalább őszinte voltam.
Ezzel az őszinteséggel és szókimondással gyakran megosztod a közönséget. Ez szándékos stratégia a részedről?
Megosztom a közönséget, de nem szándékosan teszem. Valaki azt mondta – és ez egy kicsit melengette is a lelkemet - , hogy az emberek többsége azt a humort szereti, mikor másokon röhög, ezzel szemben az én közönségem szeret saját magán is nevetni. Elfogadják a kritikát, tudják magukat is kívülről nézni és szeretik, ha valaki felhívja a gyengeségeikre a figyelmet. Sokak, akik csak a tévében láttak, például azt kifogásolták, hogy ordibálok a műsorokban. Egy felvétel kedvéért nem lehet átalakítani egy színpadon begyakorolt műsort. A showder klubban például hozzá vannak szokva ahhoz a nézők, hogy az ember áll a mikrofon mögött és faarccal poénokat mond, ehelyett én jó pár poént eljátszok, ami ha közelről vesz a kamera, soknak tűnik. A színházban viszont ez a normális: nagy gesztusok, hangos beszéd, nagy mimika, így jut el az utolsó sorba is az előadás. Talán ezért is van, hogy rengeteg nézőmtől hallom, milyen pozitívan csalódtak bennem miután élőben is eljöttek megnézni.
Lapozz, az interjú még folytatódik!
Oldalak
Hirdetés
