Szerelemterápia - Ferles Péter fiatal pszichológus mesél

Ferles Péter fiatal pszichológus, aki lelkiismerettel és óriási lelkesedéssel szánta az életét arra, hogy másoknak segítsen. Feldmár András nézetei és gondalatai hatottak rá leginkább, viszont, mint minden pszichológusnak, neki is megvan a saját hitvallása. A mai beszélgetésünk alkalmával a terápia, szerelem, és a párkapcsolatok terén szerzett tapasztalairól mesél nekünk.

Miért döntöttél úgy, hogy pszichológus leszel?

Tetszik az oldal?
Nyomj itt egy nagy
Tetszik-et és gyere
máskor is!

12 éves koromban eszméltem magamra és döntöttem el, hogy pszichológus leszek, mégpedig azért, mert érteni akartam az embereket. Pontosabban a családomat szerettem volna megfejteni, hogy miért olyan, amilyen. Azt gondoltam, hogy a világot az embereken keresztül lehet megérteni, és hogy erre a legjobb dolog a pszichológia. Viszont rá kellett jönnöm, hogy ez nem így van. A pszichológia segít egy darabig, de utána tovább kell lépni, mert a pszichológia bohóckodás az átlagokkal, a statisztikákkal, és az aktuális korszellem alapján ítéli meg az embereket. Húsz év múlva más lesz a normális, mint ami most. Úgy lehet megismerni valakit, hogyha együtt vagy vele. Ha már ítéleted van a másikról, akkor már nem őt látod. Ezt nagyon hamar meg kellett tanulnom. Egy meleg srác jött hozzám, én zavarba jöttem és párszor kiejtettem a számon, hogy Ti (melegek). Egy idő után felállt és otthagyott, teljesen jogosan. Ő nem a melegek. Egy depressziós nem a depressziósok csoportja, nem lehet ugyanúgy kezelni, mint az összes többi depresszióst.
Ahogy Feldmár is mondja: ,,Egy hely, két ember. Ez kell a terápiához. A közvetlen kapcsolat élménye, önmagunk megélése szerepek, ítéletek nélkül. Ez indítja be a változást, ez a szabadság felé vezető út első lépése.” Mint amikor egy ismeretlen állattal találkozol és megnézed mit csinál veled. Bánt téged, nem bánt, mit eszik, hogy szereti, hogy bánsz vele?

De amikor a 4 fal közé be vagytok zárva, így elkerülve a valódi élethelyzeteket, hogyan lehet reálisan megítélni a másikat?

Amikor eljön valaki hozzám, mutat magából valamit. Egy arcot, egy maszkot. Majd kiderül, hogy a valódi életben teljesen más, és ahhoz, hogy ezt felismerjem, kell a jó emberismeret. Apró kis jelekből derül ki, amiből nekem mindig támad egy gyanúm. Több esetben volt már, hogy valaki eljön hozzám azért, mert őt állandóan bántják, majd a harmadik találkozónál kiderül, hogy ő bántja a többieket. Nincs ezzel baj, fel kell ismerni és abba kell hagyni. Az elején pont ezért nyitva hagyom a kérdést, mert az sosem egyértelmű, hogy ki a gyilkos és ki az áldozat. Mint egy Agatha Christie regényben. Az emberi kapcsolatok szövetében haladunk mélyebbre és mélyebbre.

Az nem lehet, hogyha negatív érzésed van a pácienssel szemben, akkor az csak a te félelmed?

Dehogynem. Erre kell az önismeret. Tudni kell, hogy most én azért érzem magam rosszul valakivel, mert egy félelmemet rezonáltatja, idézi elő. Volt már, hogy nekem is volt olyan konfliktusom, mint a velem szemben ülőnek. Ilyenkor oda kell figyelnem, hogy ne a saját megoldásaimat, tapasztalataimat vegyem elő, hanem meghagyjam neki a lehetőséget, hogy új megoldásokat találjon ki.

Egy terapeuta szerinted mitől lesz jó? Honnan tudjuk, hogy jó helyen járunk?

Kicsit távolról indítok. Ha párkapcsolatban vagyok, onnan tudom, hogy az jó, hogy a másik mellett sokkal inkább önmagam tudok lenni, mintha ő nem lenne. Amikor azt érzem, hogy szabadabb vagyok mellette, mint nélküle. Ilyen a terápia is. Nem arról szól, hogy megítéllek, hogy te rossz vagy úgy, ahogy vagy, és ilyennek meg ilyennek kell lenned, hogy jó legyél. A jó terápia lényege, hogy sokkal közelebb kerülsz ahhoz, aki valójában vagy. Egy jó terápia olyan, mint egy jó kapcsolat. Ha elmész és folyamatosan rosszul érzed magad, beskatulyáznak, betegnek nyilvánítanak, elidegenítve ezzel téged önmagadtól, akkor biztosan tudhatod, hogy rossz helyen jársz.

Egy tévhit, hogy a terapeutáknak minden esetben jó a magánéletük. Szerinted miért van erre a sztereotipiára szüksége azoknak, akik szakemberhez fordulnak?

Mert reménykednek. Ha a suszternek lyukas a cipője, akkor az a suszter hiteltelen. Viszont azt nem tudják, hogy annak a suszternek azért lyukas a cipője, mert az idejét más cipők befoltozásával tölti, így a sajátjára már nem marad energiája. Ha én elmegyek a terapeutához és csak akkor tudok felnézni rá, ha neki tökéletes élete van, akkor reménykedem, hogy talán rajtam is tud majd segíteni. Meg akarom venni, azt ami neki van. Viszont a terápia nem erről szól.

Mi hiányzik szerinted manapság a párkapcsolatokból?

Megoldandó feladat a párkapcsolatokban mindig lesz. El kell azt fogadni, hogy ez egy véget nem érő folyamat, amíg két ember együtt él. Amikor megoldasz egy problémát, felülemelkedsz rajta, találkozol egy újabbal, és ez megy egyfolytában. Ami véleményem szerint nagyon kevés párkapcsolatban van meg, az a döntés, hogy bármilyen gonddal találkozunk, azt együtt szeretnénk és fogjuk is megoldani. Tehát a küzdelem a szabadságért, a fejlődésért a kapcsolatért, nem egymás ellen, hanem együtt, egymásért. Azt, hogy honnan tudhatom, hogy meddig érdemes küzdeni valamiért és mikortól nem, arra ugyanaz a válaszom, mint arra, hogy mitől jó egy terapeuta. Ameddig azt érzem, hogy vele sokkal inkább szabad vagyok, nem kell megerőszakolnom magam, hogy más legyek, és megfeleljek a másiknak, azt gondolom minden küzdelmet megér.

Hiszel a sírig tartó házasságban?

Inkább úgy mondanám, hogy reménykedem benne. Láttam már sírig tartó rossz házasságot, viszont sírig tartó jó házasságot is. Hinni kell abban, hogy van ilyen.

Sok esetben a nők panaszkodnak, hogy nem értenek szót a párjukkal. Szerinted ez miért lehet?

Nagyon sok férfi keres fel azzal a problémával, hogy nincsen elég önbizalmuk, szeretnének férfiasabbak, jobb pasik lenni. Általában küldik őket. Velük arról szoktam beszélgetni, hogy aki sebezhető, az sokkal erősebb, mint aki látszólag sebezhetetlen. Egy férfinak igenis tudnia kell érzékenynek és sérülékenynek lenni, mert nem létezik olyan, ami törhetetlen. Gyakorlatilag elfojtják, lehasítják a negatív emlékeiket, a komplexusaikat és ezért nehezen engednek bárkit is közel magukhoz. A nőknek pedig kapcsolat kell, kommunikáció, beszélgetés. Ismerni akarják a másikat, tudni, mi van a fejében, mi történt vele, mit érez. Gyakorlatilag érezni és az érzéseikről beszélni tanítom meg őket. Paradox, hogy egy férfi, pont a feminin oldalával együtt lesz jó pasi.

Szerinted egy párnak mikor érdemes külső segítséget kérni?

Akkor érdemes amikor rájönnek, hogy együtt szeretnének lenni, de nem tudják, hogy hogyan kell. A legtöbb probléma a kommunikációval van. A nők sokkal okosabbak, sokkal fejlettebbek, komplexebbek, mint a pasik. A pasik sok szempontból egyszerűbbek. Amikor a nő mond valamit, a pasi sokszor nem érti, hogy a nő mit akar ezzel. Míg a nők tudják, hogy mit éreznek és el is tudják mondani, addig a pasik erre nem mindig képesek. Így ilyenkor megbeszélni sem tudják, mert nem értik egymás nyelvét. Ilyenkor én vagyok a tolmács.

Mikor van vége a terápiának?

Akkor szoktam elbúcsúzni, amikor már csak felszínes dolgokról tudunk beszélgetni. Nincs olyan, hogy valaki kész van és nincs hova fejlődni, csak egy idő után már nincs szükség rám. Elbúcsúzunk és jön a következő. A legtöbb ember azt mondja, miért menne el pszichológushoz, hiszen az ő élete rendben van. Terápiára nem a beteg embereknek kell eljárnia, hanem bárkinek aki fejlődni akar. Mert mindig van hova fejlődni, és szükség is van rá.

Oldalak

Szólj hozzá Te is!