Vagányak, dögösek és még tehetségesek is - Anett&Eszti Acoustic, a magyarok új, kedvenc lányduója

Bemutatkozó interjú a sok formációból ismert rockzenész csajokkal, Géczi Eszterrel és Zentai Anettal, akik első saját szerzeményükkel tehetségkutatót nyertek, a közelmúltban pedig leforgatták a videóklipjüket második dalukhoz, a Csend a lelkéhez.

A rockzene nem csak a pasik színtere

Ha valakit arra kérünk, nevezze meg a rockzene területéről az egyik kedvencét, akkor szinte biztosak lehetünk abban, hogy a kiválasztott favorit férfi lesz. Nem véletlen ez, a műfaj terjedése, az 1950-es évek óta ugyanis leginkább a pasik uralták ezt a szcénát, s bár rengeteg tehetséges női előadó és zenekar is feltűnt világszerte az idők során, a mainstreambe kevésbé jutott el a nevük. Hazánkban is alulreprezentáltak a hölgyek ebben a zenei irányzarban, de a mai napig akadnak olyan tökös csajok, akik dacolnak azzal a kijelentéssel, hogy a kemény zene csak a férfiak terepe.

Rock és csajok a hazai pályán

A 70-es, 80-as években hazánkban is fénykorát élte a rock'n'roll, így a női előadók is szép számmal felsorakoztak az irányzat mögé. A nagy klasszikusok, Keresztes Ildikó, Koncz Zsuzsa, Kovács Kati és Zalatnay Sarolta dalai a mai napig slágerek, a 90-es, 2000-es években pedig már egyre több tehetséges énekesnő ért el sikereket itthon és külföldön egyaránt. Úgy tűnik azonban, hogy a mai fiatalok egyre távolabb kerülnek a könnyűzene keményebbik formájától, mind a fogyasztás, mind az előállítás tekintetében. A műfaj kedvelői éppen ezért óriási örömmel fogadják az olyan egyedülálló hazai szerzőket és előadókat, akik továbbviszik a régi nagyok zászlóját.

Az új generáció

Már egyre többen vannak a "fehér hollók": korábban már írtunk olyan hazai zászlóhordozókról, mint amilyen a csak lánytagokból álló HolyChicks zenekar, az új üdvöskék között pedig most feltűnik Géczi Eszter és Zentai Anett formációja, az Anett&Eszti Acoustic. A vagány csajok már évek óta pasiszagú próbatermekben, koncerthelyszíneken és kocsmákban szocializálódtak, egy percig sem kényeskedve, sőt, élvezve a maszkulin atmoszféra különlegességét. A tehetségükkel kivívták a széles közönség elismerését, mára nincs mit bizonyítaniuk, teljes értékű tagjai a szubkultúrának.

A dögös, hosszú, fekete hajú és érceshangú Anett számtalan tribute formációban megfordult már, jelenleg egy hazai Paramore (RIOT) és egy The Pretty Reckless (Late Night Sex) feldolgozás-zenekarban énekel. A szőke, éteri magashangú gitáros-dalszerző-énekes Esztit pedig korábban a Touch Me Not zenekar gitáros posztjában láthattuk, pár éve pedig ő is csatlakozott Anett utóbbi zenekarához, a Late Night Sexhez.

Bár időközben Eszti kivált a zenekarból, énekesnőjével új projektbe fogtak: kettesben kezdtek el akusztikusan feldolgozni zúzós rockslágereket, a koronavírus-járvány előtti időkben Budapesten és vidéken egyaránt koncerteztek System of a Down estjükkel. A közönség visszajelzése bátorította őket arra, hogy a továbbiakban is folytassák együtt, a nyáron megpályázták a népszerű magyar énekesnő, Odett által meghirdetett, Zenél az utca Teleki Edition nevű tehetségkutatót, amit meg is nyertek a Vihar című dalukkal.

A Covid - mint minden előadót - kissé befékezte a lányok akusztikus duóját is, de a holtidőt dalszerzésre és gyakorlásra fordították, ebből pedig új nóta született. A napokban tették közzé második, immár teljesen önálló dalukat, a Csend a lelkét, amelynek kapcsán exkluzív interjúban meséltek arról, hogyan találták meg saját hangjukat a mai zenei káoszban és milyen üzenetet szeretnének átadni a közönségnek. Aki pedig botrányra számítana, ki kell, hogy ábrándítsuk: ez a két lány tényleg szereti egymást, nem kényszerből álltak össze, hanem az élet organikusan hozta, nincs hajtépés és cicaharc, csak vegytiszta, egyenrangú alkotómunka. Ha pedig ez nem lenne elég, azt is megmutatják, hogy akár egy sikeres vállalkozás vagy egyetemi tanulmányok mellett sem lehetetlen komolyabb szinten zenélni, akár több projektben is.

Meséljetek egy kicsit arról, hogyan alakult a személyes zenei érdeklődésetek? Mikor éreztétek először, hogy nemcsak, mint hallgató, hanem mint előadó is szeretnétek megnyilvánulni?

Géczi Eszter: Ó, az én múltam uncsi! (nevet) A húgom elkezdett furulyázni és a szüleim azt szerették volna, ha én is zenélek valamit, úgyhogy kipróbáltam én is, de nem jött be. A furulya után jött a gitár, jártam zene suliba is, változó lelkesedéssel és szünetekkel. 16 éves voltam, amikor elkapott a metál és rock'n'roll kör. Bekerültem egy fiús bandába. Olyan szörnyen néztem ki, hogy nem szívesen látom magamról azokat a fotókat, amik akkoriban készültek. Alapvetően fiús lány vagyok, a külsőmmel is erre erősítettem rá, ma már nem ez a jellemző. Olyan értelemben nem vagyok klasszikus zenész, hogy nem teng bennem túl az exhibicionizmus, a szereplés, előadás iránti vágy. Nem akartam sosem híres lenni, a negatív kritikától pedig könnyen összezuhanok és nehéz utána összekaparni magam, hogy újra lelkes és motivált legyek. Ha megmutatni magam nem is, zenélni nagyon szeretek. Ancsival közös próbaterembe jártunk az akkori, saját bandánkkal, itt ismerkedtünk meg, innen izgi a történet. Egy nyári próbatermi buli kapcsán bedobta, hogy csináljunk egy The Pretty Reckless tribute-öt és összeálltunk.

Zentai Anett: Annyiban más vagyok Esztihez képest, hogy én már pici koromban is szerettem szerepelni. Az egyik nagypapám nagyon szeretett énekelni, szép hangja is volt, mindig mondja anyukám, hogy tőle örököltem az énekhangomat. Mindig azt játszottam, hogy színpadon vagyok és éneklek, táncolok. Jártam énektanárhoz, énekkaros voltam, de a zeneiskolát viszonylag hamar félbehagytam, mert túl merevnek tűnt. Mikor felköltöztem Pestre a munka miatt, egy Paramore tribute-zenekarba jelentkeztem énekelni, ahol beváltam és csakhamar jöttek a fellépések is. Nagyon élveztem, hogy végre színpadon állhattam. Az évek során sokszor felmerült, hogy szeretnék saját dalokat, de valahogy sosem találtam magam mellé olyan zenésztársakat, akikkel ez jól működött volna. Boldog vagyok, hogy Esztivel jó párost alkotunk ebben. Úgy tűnik, hogy ez az akusztikus duó stílusban és saját dalokban is irányba állt. Óriási álmom teljesült ezzel a csajduóval.

Mindketten gitároztok és énekeltek, hasonló a stílusotok és a zenei ízlésetek. Hogyan tudtátok megtalálni azt a saját hangot, amivel beléptetek a saját dalos előadók közé a tribute-ök után?

GE: Szerintem még zajlik a kikristályosodás, ami a saját üzenetünket és dallamvilágunkat illeti. Kaotikus, ahogy ez a folyamat történik, a dalainkra is ez jellemző, nincsenek benne határok. Szeretem ezt, remélem, hogy sosem ér majd véget, mert pont ettől izgalmas az alkotás. Sokféle covert csináltunk már, korábban sok System of a Down slágert feldolgoztunk, ami szerintem jól illusztrálja a tudathasadásunkat! (nevet) A líraitól a kőkemény darálásig mindent szeretünk.

ZA: Ha kell hörgünk is vagy rappelünk, nagyon szeretjük a sokszínűséget a zenében is.

Azt a benyomást keltitek, hogy nagy közöttetek az összhang, ami női közegben minimum meglepő. Még az interjúra is összeöltöztetek teljesen véletlenül! Az alkotói munkában azonban két egyéniség, két nézőpont találkozik. Hogyan tudtok együtt dolgozni úgy, hogy a másik művészi szabadságát ne korlátozzátok?

ZA: Szerencsére sosem volt közöttünk probléma ilyen téren sem, mert azok az ötletek, amiket Eszti küld, mindig elnyerik a tetszésemet. Szerintem mindkettőnket úgy neveltek, hogy van bennünk alázatosság és tisztelet a másik munkája iránt. A dalszerzés örömmunka nekünk, nem a problémát látjuk benne. Bármilyen ötletet meg tudunk fogalmazni és át tudjuk beszélni az elképzeléseinket.

GE: Mindketten nagyon nyitott személyiségek vagyunk, szerintem kinyílnak a dolgok és jobbak lesznek, ha nem a saját akaratunkat erőltetjük rá valamire, hanem egy közös konszenzus alapján formáljuk.

Több fős csajbandák világszerte vannak, de nagyon ritka, hogy két nő együtt zenél. Külföldön vannak rá példák, Magyarországon pedig - furcsa lesz a párhuzam - egyedül a Pa-dö-dő jut eszembe. Anett, te egy reklámügynökség társtulajdonosa vagy. Megláttad a piaci rést vagy organikusan alakult úgy, hogy összeálltatok kettesben?

ZA: Az én kis szervezői szemem nyilván látja, hogy ez előnyös lehet, de nem emiatt kezdtünk el együtt zenélni. (nevet) Nyomás alatt, pusztán anyagi érdekekkel vezérelve szerintem nem is lehet valami igazán jó. De teljesen igaz, hogy nem igazán akad itthon ilyen formáció. Jó, hogy tudunk némi újdonságot mutatni, azt mindig szeretik az emberek.

Mit értesz pontosan ez alatt? Milyen a ti saját stílusotok?

ZA: Bajban vagyunk, amikor erre a kérdésre kell válaszolnunk, mert nem olyan könnyű pontosan meghatározni. A fő irány, hogy akusztikus dalokat játszunk, stílust tekintve pedig van benne rock, grunge és líraibb vonulat is. Sokszor énekelünk két szólamban, Esztinek magasabb, éteri hangja van, nekem pedig karcosabb, mélyebb. A kettő tiszta összecsengése adja azt a kellemes, lúdbőrözős érzést, amit nagyon szeretünk.

GE: Nem is kell feltétlenül egy zenekart műfaji keretek közé határolni. Ami biztos, hogy mindig nagyon zsigeri, amit csinálunk. Nem próbálunk utánozni senkit, nincsenek adott példaképek vagy irányvonalak, hogy ilyenek akarunk lenni. Van egy saját szűrőnk, amin átmennek a legkülönbözőbb stílusú zenék, ezekből töltekezünk, amikor dalokat szerzünk.

A rockzenei szcéna javarészt itthon is férfi zenészekből és közönségből áll össze. Hogyan sikerül boldogulnotok ebben a világban? Kellett-e egyáltalán küzdenetek azért, hogy elfogadjanak benneteket?

GE: Szerintem nem kellett. Megalakulásunktól kezdve az a cél lebegett a szemünk előtt, hogy akármi is történjen, magunkat adjuk, és úgy tűnik, ez be is vált. Női előadóként talán az okozhat nehézséget, hogy az ember elsősorban ne a külcsínnel akarja megszerezni magának a figyelmet. Mi igyekszünk visszafogni a ‘nőcis,vadmacskás’ oldalunkat és előtérbe helyezni magát a zenét.

Mondod ezt úgy, hogy ti is gyönyörűek vagytok és a színpadra sokszor neccharisnyában, mini bőrnadrágban, vörös rúzzsal mentek fel...

GE: Az a show része, hiszen ez egy látványszakma, persze, próbálunk szépek lenni! (nevet) A külső megjelenésünk azonban nem elsődleges. Mikor felmész a színpadra, nem az van a fejedben, hogy te most egy nő vagy, hanem az, hogy egy előadó. Rendesen meg kell tanulni a dalokat, kigyakorolni az előadásmódot és a szexizés helyett inkább azzal próbáljuk elnyerni a közönség tetszését, hogy nem lehet belekötni a produkcióba. Mindezt pedig a ránk jellemező humorral vegyítjük. Szerintem ez tök menő. Nem azt próbáljuk eladni, hogy mi nők vagyunk, hanem a zenénket.

ZA: Nekem az a tapasztalatom, hogy mind a zenésztársaink, mind a közönség nagyon nyitott és kedves velünk. Mindketten a jó értelemben vett fiús lányok vagyunk. Sok srác van a baráti körünkben, nekem bátyám van, így a férfi közegben teljesen jól érzem magam. A munkában pedig különösen jó ez, mert a pasik egyenesebben gondolkoznak a lányoknál, nem bonyolítanak semmit. Nem beszélve arról, hogy segítőkészek is. És az sem hátrány, amikor nem neked kell nőként cipelni a nehéz felszereléseket. (nevet) Az új dalunkban is főként fiúkkal dolgoztunk és korrekt, nyugodt munka volt.

Mielőtt beszélnénk az új dalotokról, a Csend a lelkéről, meséljetek egy kicsit először a debütáló szerzeményetekről, a Viharról, amit a Zenél az utca – Teleki Edition kapcsán készítettetek a nyáron. Számítottatok rá, hogy megnyeritek vele a tehetségkutatót?

ZA: Az első, tavaszi karanténkor jelentkeztünk erre a versenyre, hogy történjen már végre valami, ha már nem lehet koncertünk. Több dalt is elküldtünk Odettéknek, és szerencsére tovább is jutottunk. Leadtunk három opciót, amiből kiválasztottak egyet, ami az ő szuper szakmai fülüknek a legjobbnak bizonyult, profi csapattal leforgattuk a klipet a dalunkhoz, mellyel végül megnyertük a közönségszavazást. Ez a zene kicsit poposabb irány annál, mint amit majd képviselni szeretnénk. Toldi Miklós producer csodálatosan hangszerelte, egy igazán érzelmes, romantikus szám lett, de nem egy tipikus debütáló dal. Jó volt a részesének lenni egy ilyen folyamatnak, profikkal együtt dolgozni. Rengeteg terv volt az eredményhirdetésre, de mivel megint beütött a vírus, mind meghiúsult

GE: Mivel a dalt egy Teleki borhoz és az ahhoz kapcsolódó hangulathoz kellett megírnunk, izgalmas feladat volt. Lehetőséget kaptunk arra is, hogy olyan közönséghez is eljuthassunk, akik korábban nem ismertek bennünket.

Jól érzem, hogy bár közel áll hozzátok ez a dal, a valódi, saját debütálásotok a következő szerzeményetek, a Csend a lelke lett?

ZA: Abszolút. Szuper volt Odettékkel dolgozni, de közben vágytunk arra a kihívásra, hogy önállóan tegyünk össze egy dalt, producer nélkül és a klipünket is mi rendezzük meg. A hangszerelést, az összes sávot, vokált mi találtunk ki. Mivel az elején vagyunk a saját dalos projektnek, jó dolog együtt kísérletezni. Ez a lelki háttér és a teljeskörű alkotói szabadság pedig rengeteg plusz réteget ad hozzá a munkához.

Hogyan született meg a második dal? Flow-élmény volt vagy inkább izomszagú munka?

GE: Folyamatosan gurulnak ki belőlünk az ötletek, nem kell erőlködnünk. Hamar és egyben született meg az alap, amit később díszítgettünk és csinosítgattunk. Viszonylag egyszerű felépítésű dal, aminek a szövegével is könnyű azonosulni. A fejünkben zajló, túl hangos ‘gondolat-csatával’ mindannyian küzdünk, ezért ez a nóta mindenkié. Mondjuk, hallottam olyanról, hogy néhányaknak nincs belső monológjuk, helyette képekben, formákban gondolkoznak.

Saját élmény inspirálta a dalszöveget?

GE: Igen, egy évek óta tartó egzisztenciális válság, amiben létezem. Elkezdtem az egyetemet, de folyton elbizonytalanodom, hogy biztosan ez lesz-e a saját utam. Skandinavisztikát tanulok, ami érdekel, de a tanulmányaim befejezését sokáig halogattam, mostanában döntöttem el, hogy veszek egy nagy levegőt és befejezem. Az ember fejében sokszor tolonganak a gondolatok, ez pedig sokszor hátráltat minket abban, hogy előrejussunk.

A csend, a nyomasztó gondolataink elengedése feloldhatja azokat a gátakat, ami miatt elakadva érezzük magunkat. A mai világ viszont pont az ellentétét mutatja: rohanni kell, minél több feladatot megcsinálni, rengeteg az inger, amitől egyszer besokallsz és akkor semmi másra nem vágysz, csak csendre.

ZA: Abban bízunk, hogy aki ezt a dalt meghallgatja és elgondolkozik rajta, annak egy kicsit segítünk. Már az tök szuper, ha legalább arra a közel négy percre, amíg tart, le tud kapcsolódni erről az őrült mókuskerékről. Még mi is gyakoroljuk, hogyan lehet kikapcsolni a nyomasztó gondolatáradatokat, de amikor sikerül, nagyon szépen letisztulnak az érzéseink.

Most csak az online térben tudtok alkotni, de mik a hosszabb távú tervek?

ZA: Bízunk abban, hogy a jövő nyár már szabadabban telhet és mehetünk koncertezni, fesztiválokra. Szeretnénk minél több helyszínen megmutatni magunkat, dalokat írni. Jó lenne végre a közönségben is állni, koncertre járni, inspirálódni – zenészként ez is nagyon hiányzik nekünk. A passzívabb időszakokban pedig szeretnénk fejleszteni a zenei tudásunkat, minél többet gyakorolni szólóban és közösen is.

GE: Egyelőre online próbálunk, van egy közös mappánk, amibe folyamatosan gyűlnek az ötletek. Ancsihoz csatlakozva pedig én is csak annyit tudnék kívánni magunknak, hogy mihamarabb újra élő közönség előtt lehessünk.

A fiatal és dögös énekes-színésznőt és családját a színházlátogató közönség jól ismeri, de a tehetséges fiatal lány zenekarát, a csak női tagokból álló HolyChicks-et kevesebben.

Leadfotó: Bodnár Dávid
Fotók: Hegyi Júlia Lily; Andrási Ingrid

Oldalak

Szólj hozzá Te is!