Soha nem hallott családi titkokat árult el Cserhalmi György: a Nemzet Színésze őszintén vallott apjával való viszonyáról és felesége haláláról is
Progresszív, de populáris, korszerű és kortárs, macsó ám érzékeny is. Ez ráillik rocksztárra vagy képzőművészre. A „Cserhalmi” azonban Szabó István és Bódy Gábor ikonikus filmjeinek férfialakja: A Dögkeselyű, A szirmok, virágok, koszorúk, Mephisto, Hanussen, a Psyché, az Eszter hagyatéka vagy az Anna filmje ezerarcú maszkulin, olykor esendő hőse.
Soha nem hallott titkokról rántotta le a leplet
Valaha vívott, lovagolt, de még most is igazi férfiideál, nevének említésére több generáció sóhajt fel, bár szerinte a „szerelemről az ő korában már nehéz beszélni”. Sűrű, puritán, tiszta, pengeéles játéka ma is hiteles, élő. Ha Amerikában születik… De hálisten ide született. 2014 óta a Nemzet Színésze. Keveset látjuk mostanában, mert a Balaton-felvidéken, Kékkúton tölti a napjait. D. Tóth Krisztával Cserhalmi György beszélgetett, családról, fatalizmusról, istenhitről, a DTK:Elviszlek magammal legújabb évadának nyitó epizódjában, amely vasárnap, szeptember 4-én 22.00-kor lesz látható a Spektrum Home-on.
Kékkút, ahol összefésülődik a város és a vidék, a hely, ami az ő esetében kiválasztja az embert: „aki nem odavaló, azt kirúgja a táj, de közben kitárja karjait, azoknak, akik odavalók”, Cserhalmi mindennapjainak része, a hétköznapi szerelem, ahogy ő fogalmaz, amelyről „már nehéz beszélni az ő korában”. 74 éves, szabadon jön, megy, de Kékkút az otthon. Nincs számítógépe, az okostelefont sem nagyon használja. De látta a YouTube-on azt a két felvételt, ahol az édesanyjával Varga Magda, operaénekessel szerepel. „Anya nagyon tudott énekelni, keveset voltunk együtt, és felvétel is kevés van. Debrecenben tanított az Akadémián, egyébként meg marha elfoglalt nő volt, egész életét az operaszínpadokon töltötte, ezért én magam is tudok 44 mezzoáriát”. A gyerekkor nehézségei és néha túlzásba vitt csínytevései – ennek része volt egy rövid intézeti időszak is – ma is foglalkoztatják, de elhessentette a témát, pedig halála előtt édesanyja sokszor kérdezgette orrol-e valamiért. Helyette most naplót ír, magának magáról, a családjáról: fel- és lemenőiről, hogy kibogozza a múltat, hátha abban megleli a kérdéseire a választ.
Lapozz a részletekért!
Édesapjával való viszonya nem a megszokott volt
Nem voltak előtte működő példák az apa-fiú viszonyra, ahol bicajozni, sakkozni vagy kirándulni lehetett volna együtt. Apja halála után határozta el, hogy igyekszik más apa lenni, mint amilyen a sajátja volt. Neki talán könnyebben ment, hisz nem kellett megérni azt a háborút, amely „gyakorlatilag ellopta tőle az apját”. A háborúból hazatérő édesapja a traumatizáltság miatt, amely posztháborús generáció tagjait gyakran jellemezte, szinte soha nem beszélt a megéltekről: „Meg volt verve rettenetesen, mindenütt ki volt rúgva, B listás volt, kellékes a debreceni színházban”. Egyszer egy próbán azt mondta (Cserhalmi) Gyuszi bácsi egy színésznek, aki 2. világháborús darabban aggatta a plecsniket az egyenruhára: „Ezt meg ezt nem teheted fel, nem voltál a fronton!” De Cserhalmi hozzáteszi, mázlija volt, hogy főiskolás évei alatt tudtak beszélgetni apjával egy sör mellett, miközben édesanyja nem nézte jó szemmel az italozást: „Jaj, fiam, 70 ezer pohárral vezetsz a nemzedéked előtt”. Sára, a lánya igazi színházi gyerek volt, bár Cserhalmi próbálta távoltartani, de ő beszökdösött a próbákra. A gyerek volt az első, s csak a második a szövegkönyv példánya. Sárit ő tanította bringázni, lovagolni és autót vezetni is. Nagypapaként pedig még saját állítása szerint is jó. Az unokákkal, Lenkével és Gáspárral sok időt tölt, Lenkével a kapcsolata „igazi szerelem”, sok erdőjárás, beszélgetés, a messzibe rótt körök. Gazsival meg a férfias csatákat vívják, kardoznak és persze szelídítik egymást.
Cikkünk folytatódik, lapozz!
Felesége haláláról is nyíltan beszélt
Kevesen tudják, hogy erdőtechnikusnak tanult, ezért a természetközeliség nem csupán frázis számára, istenhite nagyapján keresztül érkezett, olyan természetesen, ahogyan a fűszálakban felismert Isten jelen van. Nagyapja tanította írni és olvasni, a kis Cserhalmi hatévesen kívülről fújta Toldit. A beszélgetésben szó esik még az állapotáról, a betegség a főgonosz de már hozzá van szokva a négy éve tartó jajokhoz. „Nincs szükségem nosztalgiára, az a halál előszobája” – majd hozzátette, „Abszurdum az egész, olyan mintha háborút próbálnánk elmagyarázni valakinek, aki a közelében sem járt, de még moziban sem látta”. A betegség mellett a legfontosabbról, élete búvópatakszerű szerelméről, Erzsiről is beszélt: Erzsi, akinek betegségét az utolsó évben a 8-as pavilon 3. emeleti szobájában ülve asszisztálta végig és aki a „jobbik énje” volt. A kapcsolatuk végén a hétköznapi beszélgetések jelentést kapnak, és a pici részletek, „amik azután lettek fontosak, hogy elment”, felsúlyozódnak. A transzgenerációs lelkiismereti kérdések kikerülhetetlenül nyomulnak, és előbújnak az interjúban, hisz „aki túlél, annak mindig rossz a lelkiismerete” és persze a végén „a hanták kimennek.” Cserhalmi elárulta DTK-nak, hogy nem szereti a kritikát mert szerinte az „bölcsész bolsevista cucc”, de hisz a nyílt beszélgetésben. Saját életét most mégis levelek és régi fényképek között tölti leginkább: a családi titkok és rejtélyek hálója közt göngyölíti fel, hogy megfejtse, amit apja sportból vagy a háború traumáiból adódóan csinált, az nála miért fakad fatalizmusból. A végén hozzáteszi, az unokái mellett itt volt az ideje felnőnie…
13 évvel ezelőtt hunyt el Kristóf Tibor színművész, az egyik legmarkánsabb és legfoglalkoztatottabb magyar szinkronhang. Sosem végzett színművészetit, diploma nélküli őstehetség volt, aki világsztárokat szólaltatott meg a mikrofon mögött.
Leadfotó: MTI/MTVA/Zih Zsolt
Oldalak
Hirdetés
Hasonló cikkek
