Ittlétünk másnapján visszamentünk a kikötővárosba, Parikiába, ahol elintéztük a munkavállaláshoz szükséges papírokat a páromnak. Mivel EU-n belül vagyunk, csupán adminisztrációról van szó, de ehhez is három helyre kellett elmenni, illetve kellett egy görög, aki kezességet vállal. Ügyintézés közben folytattuk a bevásárló-körutunk, szereztünk húst, halat, friss pékárut és persze egy 3G képes telefonkártyát. 24 órája vagyunk a szigeten és már csak a biciklik hiányoznak.
NotKansas blog
Még 24 órája sem voltunk úton, mégis úgy éreztük, már napok óta elhagytuk Pestet. Rövid repülőút, rövid athéni éjszaka, órákig tartó kompozás a tengeren és már meg is érkeztünk a kék-fehér otthonunkba, Parosra. A sziget az Égei-tenger közepén van, sok más sziget társaságával a Cyclades-szigetcsoport része. A miénk fő alapanyaga a márvány, innen származik a Milói Vénusz alapanyaga is. Athéntól délre, Krétától északra, majdnem félúton vagyunk. Nyáron elvileg meleg van, amit a helyi – melteminek nevezett – szél hűt le annyira, hogy én általában pulcsiban ülök a tengerparton.
Este fél nyolckor indult a gépünk, hétkor zárják a kapukat, ötre kint kell lennünk a reptéren. Mi fél hatkor még a kocsiban ültünk a dugóban. Tenyérizzasztó az út több szempontból is, de hatra odaértünk, bár addigra remegtem mindentől.
Kipakolás után pakolhattunk is vissza, de megtanultuk, hogy mit érdemes a bőröndbe tenni és mi az, amit teljesen felesleges magunkkal vinni. A korábbi tapasztalataink alapján például viszünk lepedőt, szárítókötelet és a kis porainkat sem félünk már átvinni másik országba (C-vitamin, magnézium, de hát kinek ne lenne gyanús dobozokba és tasakokba csomagolt fehér por), nem viszünk viszont annyi könyvet.
Lebarnultunk, szőkültünk, megtanultam a thai masszázst, kisimult az arcunk és boldogabbak, mosolygósabbak lettünk. De mégis, milyen volt és milyen itthon lenni?
Az utolsó reggelen esőkopogásra ébredtünk, “az ég is sír, hogy elmegyünk” – súgja a párom. Május első két hete már eléggé lutri volt, talán van szél, talán nincs. Talán esni fog, talán nem. A bőröndünk már bepakolva várt, kiürültek a szobánk polcai. Utolsó nap fogyott el a tusfürdőnk, a fogkrémünk – kitűnő időzítés. Kicsekkoláskor visszakaptuk a kauciót, kértük, hogy hívjanak nekünk egy taxit, de végül a tulaj fia felajánlotta, hogy elvisz minket. Ingyen. Még Thaiföldön vagyunk.
Thaiföldön legalább hatféle különböző mangó van, ami ilyenkor szerezhető be a legjobb áron. Az esős évszakot megelőző hónapokban, áprilisban és májusban a mangó ára a piacokon a felére, harmadára csökken, a korábban 60-80 bathos kilónkénti ár helyett 15-30 bathért már hazavihetünk három-négy érett mangót. Vagy éretlent, mert van olyan fajta, amit zölden eszünk.
Amikor először megláttuk az első furagyümölcsöt, rögtön meg is vettük. Volt sárkánygyümölcs, jackfruit, pomelo, csillaggyümölcs. Néhányról már hallottunk korábban, néhányról nem. A jackfruitról például még sosem, utána is néztünk, vajon mi lehet ez. Kívül zöld és rücskös, belül sárga kisebb gyümölcsök, melyek mindegyike egy magot tartalmaz. Illata jellegzetes, valaki vagy szereti, vagy nem, köztes opció nincs. Ez a durian. El is neveztük a mi jackfruitunkat duriannak, aztán később kiderült, mekkorát tévedtünk.
