Rakonczay Gábor: Egy kényelmes fotelből könnyű ítélkezni - Interjú

Exkluzív interjú a magyar világrekorderrel, aki pár nappal azután adott nekünk interjút, hogy feladta lehetetlennek tűnő expedícióját, amelynek keretében egy SUP-deszka hátán kísérelte meg átszelni az Atlanti-óceánt.

"Van az a pont, ahol fel kell adni"

Sokan őrültnek tartják, míg másoknak Ady Endre: A Tűz csiholója című verse jut eszébe arról a megrendíthetetlen hitről, amivel Rakonczay Gábor újra és újra embertpróbáló és életveszélyes kihívásokra vállalkozik. "Csak akkor születtek nagy dolgok, Ha bátrak voltak, akik mertek". Gábor pedig kitartóan mer, még akkor is, ha kísérleteivel saját magát sodorja veszélybe. 6 óceánátkelés, Grönland-átkelés, antarktiszi expedíció és több száz kilométeres ultrafutások - egy életre is soknak tűnik, pedig csupán két évtized mérlege.

A 39 éves extrémsportoló most mégsem érdemeivel, hanem meghiúsult expedíciójának hírével van a címlapokon, pedig kevesen bírtak volna "csak" hat napot eltölteni egy lélekvesztőn az Atalanti-óceán több méter magas, hideg hullámain evezve. A füstbe ment rekordkísérletről, saját motivációjáról és a legkeményebb órákról kérdeztük a világrekordert, aki exkluzív interjúban mesélt kalandjairól a Femcafe.hu riporterének.

Miért merült fel benned, hogy egy SUP-deszkával nekivágsz az Atlanti-óceánnak? Senki nem mondta neked, hogy felejtsd el, mert ez egy lehetetlen küldetés?

Megszoktam már, hogy az expedícióim előtt ezt megkapom. Senki nem gondolta volna, hogy át lehet evezni az Atlanti-óceánt, de én megpróbáltam, született is belőle egy világrekord. Mikor rácáfoltunk és sikerült, akkor azt mondták, csak azért sikerült, mert párosban csináltuk, szólóban már nem lehet. Megcsináltam egyedül is. Két évvel ezelőtt, mikor januárban a Déli-sarkot céloztam meg, szintén sokan őrültnek gondoltak, de végül első magyarként, a szárazföld, vagyis az Antarktisz partjáról indulva elértem. Másfél hónapig gyalogoltam, de sikerült. Ha valami új dolgot csinálsz, emeled a tétet, akkor élből azt kapod meg, hogy lehetetlen.

Az élő bejelentkezésedben kifejtetted, hogy úgy érzed, sokan azért szurkolnak, hogy valami baj történjen veled, csak azért, hogy utána hangoztathassák, hogy igazuk volt. Hogyan birkózol meg azzal, hogy sokan őrültnek tartanak?

Együtt lehet ezzel élni. Engem nem tántorít el a céljaimtól a közvélemény negatív hangja. Ma már egyáltalán nem demotivál, de húszévesen még bántott, ha nem hittek bennem. A pályám során rájöttem, hogy ha valami látványos dolgot csinálsz, mindegy, hogy milyen területen, akkor előbb-utóbb megítélnek. Küzdenek ezzel az olimpikonok, énekesek, de még egy mentőorvos is. A mai világban könnyen formálnak véleményt az emberek bármiről, mert egy kényelmes fotelből könnyű ítélkezni. Szerencsére a legtöbben motiváló, pozitív véleményeket fogalmaznak meg felém, a lehúzó, rossz megjegyzéseket pedig nem veszem fel, egyszerűen csak az adott feladatra koncentrálok.

Azon túl, hogy kockáztatod a saját épségedet, egy ilyen expedíció sokaktól kíván áldozatot, a segítőidtől, szponzoroktól és az aggódó családtagoktól. Egy egóharc, amibe másokat is belekeversz. Hogy számolsz el a lelkiismerteddel?

Nézd, a családom, környezetem megszokta, hogy én ilyen vagyok. Mindig kilógtam a sorból. Tudják, mennyi év felkészülés, munka van egy-egy világrekord-kísérlet mögött. A szponzoraim ugyanígy képben vannak ezzel. Kicsit olyan helyzet ez, mint amikor valaki fél a repüléstől, a pilóta pedig hiába mondja neki, hogy ez a világ legveszélytelenebb közlekedési módja. Volt pár év, amikor csak ultrafutást csináltam, anyukám meg is jegyezte, hogy úgy látja, hamarosan nyugdíjba megyek - nevet. Éppen ezért nem nyomja semmi a lelkiismeretemet.

Sok mindent lehet olvasni a lapokban. Te hogy élted meg, életveszélyben voltál?

Egy helyzet akkor válik veszélyessé, ha kicsúszik a kontroll az ember kezéből. Ha nincs ráhatásod a körülményekre, akkor a döntés a te kezedben van, meddig mész el. A jelenlegi szituációban kiszolgáltatottnak éreztem magam, életveszélyes volt. Nem akartam szerencsejáték alapon dönteni, hogy vagy bejön, vagy nem. Egy ilyen expedíciónál, ahol folyton önmagadat kell legyőznöd, nehéz meghúzni, hol van a határ. A felelősségem teljes tudatában döntöttem úgy, hogy segítséget kérek, mert az alváshiány miatt már hallucináltam. Sokkal rosszabbul is végződhetett volna, de ez mindig benne van.

Ez volt eddigi életed legveszélyesebb expedíciója? Volt már hasonlóan kiélezett helyzet?

Voltak már veszélyes útjaim, de mindig kikeveredtem a problémákból. Ennyire nem volt még húzós, mint a mostani. Az Atlanti-óceánon jellemzőek a 2-3 méter magas hullámok, s bár átöltöztem, a billegő, vizes deszkán, pillanatok alatt újra vizes lettem. Délebben már nyugodtabb a víz, de sajnos a csendesebb vizekig már nem jutottam el.

Sokan már most arról faggatnak, mire készülsz, ha felépültél. Azt mondtad, most nincs terved, időre van szükséged. Felmerült benned, hogy felhagyj az ehhez hasonló, életveszélyes expedíciókkal?

Nem szorultam orvosi ellátásra, de sokat kell még pihennem. Összvissz kétszer álltam egész pályafutásom során hosszabb kezelés alatt, amikor ultrafutás közben olyannyira megsérültem, hogy felmerült, abba kell hagynom az extrém jellegű sportot. Ha lejár a jogosítványom, akkor elmegyek orvoshoz, máskülönben nem keresek fel rendelőket. Most már jobbak a lábaim, kevésbé ödémásak, a keringésem még nem tökéletes. Lemerevedtek az izmaim, de ma már egész jól tudok járni is. Néhány nap és visszatér minden. Szerencsére ez genetikus, nekem pedig irtó jó a regenerációs-képességem.

A deszkán, kimerülve persze felmerült bennem, hogy a jövőben felhagyok az ennyire veszélyes expedíciókkal. De pár nappal később már jóval pozitívabban látom ezt, hiszen egy nagyon rossz élmény nem kell, hogy meghatározza a további terveimet. Van nagyon sok, sikeres küldetés, amit végrehajtottam. Sőt, ezt az eredményt sem kell húzni a wc-n. A kudarc része az útnak. Ennek a sportágnak az a lényege, hogy az ember a határon megy. Olyan dolgot csinál, amit előtte nem, sőt, senki sem.

Követve az eseményeket, beugrott Erőss Zsolt tragikus története. Fatális életmód a tiétek. Neked elegendő volt a mostani figyelmeztetés?

Jó kérdés, hogy abba lehet-e hagyni vagy sem. Szerintem teljesen nem lehet feladni, csak talán egy időre félretenni. A kenus utam után bennem is megfordult, hogy befejeztem, de fél év múlva már a Déli-sarkon álltam egy olyan expedícióban, amit évente hat ember tud csak végrehajtani. Engem kissrác korom óta ez mozgat, felfedezések, világjáró utak, hajók. Senki nem foglalkozott ezzel a családomban, engem mégis vonzott ez az ismeretlen világ. Egy ilyen érdeklődés, vonzódás valahol mélyen, megmagyarázhatatlanul lakozik az emberben. Nem lehet kikapcsolni, mert aki ilyen alkatú, inkább képzi magát, felkészül, hogy felelősségteljesen tudja csinálni.

Erőss Zsolt hatalmas példaképem, most is nagyon felnézek rá. Mikor kitűzte a zászlót, akkor egy egész ország szurkolt neki, de közben őt is sokan őrültnek tartották, amiért a balesete után visszament a hegyre. Hogy mi a figyelmeztetés, és mi a próbatétel egy extrémsportoló életében, azt csak mindig utólag lehet megmondani...

Nincs olyan ember az életedben, aki le akar vagy le tudna erről beszélni?

Nem igazán, mert aki szeret, az támogat a terveimben és elfogad engem olyannak, amilyen vagyok. Van persze néhány nagyon tehetséges kollégám, aki iránytű az életemben, velük rendszeresen konzultálok és hallgatok is rájuk.

Suhajda Szilárd hegymászótól kérdeztem pár éve a K1-expedíciója előtt, hogy mit fog mondani majd a kisfiának, ha ő is ennyire extrém utat választ majd magának. Neked is van egy kislányod. Mit gondolsz, te hogyan reagálnál egy ilyen helyzetben?

Lebeszélési alapom nekem lenne a legkevésbé. Ha egy nap odaállna elém a gyermekem, hogy »Fater, én megyek az óceánra!«, akkor először megpróbálnám rábeszélni, hogy menjünk együtt. Ha az nem tetszene neki, akkor megpróbálnék mögötte menni 5 kilométerrel egy másik hajóval, mert biztosan nagyon félteném. Mindent megtennék azért, hogy felkészítsem arra, ami a nyílt vizen várható. Az elmúlt 14 évben több óceáni evezős felkészítését végeztem és mindig nagy dilemma, hogy engedek el egy tanítványt egy ilyen kockázatos terepre. A legfontosabb, hogy minden tudást átadjunk a másiknak és bízzunk a képességeiben. Ha eljön a helyzet, amit jósoltál, én így teszek majd.

Az extrémsportoló hat nap után segítséget kért, mentőhelikopterrel mentették ki a hullámok közül.

Leadfotó: facebook.com/rakonczayexpediciok

Oldalak