Üdvözöllek, ez itt a dackorszak!

Amikor nyár elején azt ecseteltem, elérkeztünk a dackorszak első felvonásához, hiába kacagtak az idősebb gyermekek anyukái azon, hogy csak majd ezután jön a java, visszakacagtam. Hát, figyelj! Amikor nyár elején leírtam azt, hogy elkezdődött a dackorszak, szerintem nem voltam magamnál…

barizsuzsi - blogger

Egy anyuci vagyok. Egy anyuci a sok közül, aki túl ugyan a harmincon, de megtalálta a szerelmet. Feleség lett, férje lett, akivel együtt nevelgetik boldogan tüneményes Lölőkéjüket. Ha szeretnéd megismerni egy kissé buggyant anyuka tűnődéseit, gondolatait, kalandjait, blogomban mindenképpen tarts velem!

Mostanában Lölőről nem sok szó esett, leginkább velem volt tele az Anya, nézd! blog: tudod, említettem, mennyire zseniális gyurmakészítő vagyok, meg aztán ott vannak azok a fergeteges rajzaim is… Na, de most, miután elhittem magamról, hogy mennyire káprázatos vagyok, szeretnék egy kicsit az én pici gyermekemről is írni. Jó-jó, nyilván ezúttal sem tudom kihagyni magam a történetből. Hjaaahaaaj, de mennyire nem! :D

Dráma az étkezőasztalnál

Próbálok a történetemben viszonylag háttérben maradni, de hogyan is maradhatnék úgy igazából… Mert például abban a leveses sztoriban is ott vagyok. A leveses sztoriban, amelyben a leveshez 20 percen át pucoltam és aprítottam, fűszereztem a zöldségeket, aztán kiderült, hogy tök gáz az egész. Nem szerintem. A legkevesebb, amit ezért kaphatok, az az „Anyám, ezt te teljesen komolyan gondoltad?”- nézés, de általában azért ez nem csak ennyi. Az én kisbabám szeme ugyanis pillanatok alatt könnybe lábad, ezt egy másodperccel korábban megelőzi a meglehetősen felfokozott érzelmekről árulkodó testbeszéde, majd nagyjából a könnycsorgással egyidőben már a kezével is nyomatékot adva mondja egymás után 276-szor, hogy „Neeeeeeem!”. Totális dráma, összeomlás. Aztán délután megérkeznek nagymamáék, Lölőke pedig boldogan bekanalazik másfél tányérnyit abból a borzalomból, amit volt pofám odaadni neki ebédre. Pipa.

Aztán ott van a „kiskanállal, mégse, inkább nagykanállal, most nem a kistányérból, hanem a nagyból, anya, nem az enyémből, a tiédből kérek”-téma, amely számomra bonyolultabb, nem is, inkább követhetetlenebb, mint a deriválás.

Ja, és amúgy van az az étkezőasztal, amit általában hetvenen ülünk körbe: Bogi és Fruzsi baba, a szakállas kiskutya, a másik kutyus, Julika, Teknős Timi, a Karate Kutya, de volt, hogy odasündörgött Tacskó Tünde is. Igen, én is odaférek, de nem is volna más választásom, ugyanis ekkora társaságot csak ketten tudunk megetetni. Amikor a környezetemben a következetességről papolok, azért eszembe jut ez az asztal körüli kompánia, de nyugi, mélyen hallgatok róla! Mert most azért eljutottam odáig, hogy néha azért kell egy kicsit engedni a fene nagy következetességből! Lölő valószínűleg tízévesen nem fog ragaszkodni ahhoz, hogy Tacskó Tünde is rakott karfiolt fogyasszon ebédre, nekem viszont most jobb a helyzetem a menzaszerű étkeztetéssel, hiszen vidám, cuki társaságban jobb az étvágy is. Noha Lölő étvágyával sosem volt gond, az „én”-nel, az „én tudom”-mal és az „akarom”-mal azért egy kicsit máshogy festenek a dolgok. Társaság ide vagy oda, nem lehet csak úgy, Karate Kutyát kikerülve, a hozzám közelebb eső Julikát megkínálni először, a táplálási sorrendet kőkeményen be kell tartani! Persze, ügyelve arra, hogy Teknős Timinek nehogy egy kanállal többet adjak, mint kellene.

Oldalak

Szólj hozzá Te is!