Üdvözöllek, ez itt a dackorszak!

Mindenhol van ok a kiborulásra

És akkor most kísérj el bennünket otthonunk egy másik helyiségébe! Pontosabban több helyiségébe, mert ugye mindenhol van olyan felület, amiben láthatjuk magunkat. Ilyen például a sütő ajtaja vagy maga a tükör is – ezekbe nézve pedig lehet próbálkozni a cirkuszok közbeni mimika tanulmányozásával. Nem a saját mimikám tanulmányozásáról beszélek… Külön örülök annak, hogy annak idején fém WC-papír tartó mellett döntöttem, így a fürdőszobában is megvan a „cirkusz fíling”.

Természetesen a falainkon kívül is van ok a kiborulásra. Egyrészt miért kell egy ötsávos utat kísérő járdán kézen fogva sétálni, másrészt, ha végre lehetne rohangálni, miért kell annál a hülye csíkos felfestésnél megállni?! A nevelési módszereinkre amúgy ötöst adok, sőt, csillagos ötöst, hiszen a mi Lölőkénk nemhogy megáll, hanem időnként le is fekszik a zebránál. Nincs az a nagy forgalom, ami ilyenkor elnyomná az elnyomott gyermekünk hangját.

És amivel nap mint nap fel tudjuk hergelni a gyermekünket…

Van egy kis teknős, nem a Timi, hanem a másik – képzeld, neki nem adtuk nevet –, akinek a páncélján át kell bedobálni a különböző formákat. Már a bedobásnál is rezeg néha a léc, pláne, ha Lölőkém – bár tudja, pontosan mi hova illik – a kör formába próbálja tuszkolni a háromszöget. Bevallom, amikor meglátom, hogy előkerül a teknős, már izgulok, mert tudom, hogy azt a játékot azért álmodta meg valaki, hogy az én kisbabámat felidegesítse. Ráadásul a játékkészítő a férjemnek, a világ legcukibb apucijának még egy remek ötletet is adott: rákötött egy zsinórt a teknős páncéljának az elejére, óriási stresszt okozva így a gyermekünknek. Mert ő, balga, képzeld, szimplán kötötte a zsinórt! Szerencsére nagymama mentette a helyzetet egy duplán kötéssel, úgyhogy sivalkodásmentesen telt a következő három, teknőshúzgálással töltött perc.