Műanyag csirke nélkül sehova! Avagy mit visz anya a táskájában?

Műanyag csirke, toboz és homokozóba való fagyikanál – e három dolgot akkor vettem észre a táskámban, amikor az leszakadt a vállamról az utca kellős közepén. Úgyhogy szépen kinyitottam és megnéztem, mit hozok-viszek magammal hetek óta. Hát…

Ki nem állhatom az esernyőket!

Az egyik nap épp Lölőért rohantam a bölcsibe, amikor egy nagy puffanás kíséretében a járdán landolt a táskám. Elszakadt a pántja. Nyilván a legjobbkor. Az egyik kezemben egy esernyő, amit kb. 15 év után vettem, csakis Lölő miatt. Nagyon nem bírom amúgy az esernyőket: eddigi életemben úgy tíz lehetett a kezemben, de már egy sincs meg. Vagy a kukába vágtam az első kereszteződésnél, mert vagy eltört, vagy kicsavarta a szél a kezemből. Ha esetleg mégis valahogyan túlélte a velem való kapcsolatot, akkor meg elhagytam. Most, hogy felelősségteljesen gondolkodó édesanya vagyok, beruháztam egyre. Miután kiakadok ezektől az összecsukhatós, henger alakú textilbe dugható változatoktól, ami vagy sosem szárad meg rendesen, és pont emiatt bebüdösödik, vagy úgy eltüntetem a tartó részét, hogy az életben nem találom meg. És ez még mind semmi ahhoz az érzéshez képest, amit akkor élek át, amikor próbálom összecsukni. Szóval, tényleg hagyjuk! És hát, magamon is meglepődve, megláttam egy gyerekesernyőt, és képzeld, megdobbant a szívem! Közel 40 évesen lett egy cukimuki állatfigurás esernyőm. És legálisan viselhetem is, hiszen Lölő mellett senkinek sem fog feltűnni, hogy egy nő megőrült. Lölő egyébként nagyon örül neki. Annyira, hogy azóta, ha esik az eső, egy 13 perces útból egy órás lesz, mert a járda minden részén meg kell tapasztalni, hogy koppan az esőcsepp az ernyőn. A maratoni sétáinkról és napi könyörgéseimről majd egy következő bejegyzésben mesélek inkább… :)