Anya, te tényleg ennyire nem tudsz rajzolni?

Nem tudok rajzolni. Annyira nem tudok rajzolni, hogy már most zavarba jövök, ha egyszer Lölő arra kér majd, firkáljak neki egy kutyát vagy egy bocit. Van kiút a tehetségtelenségből? Vagy inkább állítsam azt, hogy én tulajdonképpen egy alternatív művész vagyok?

Még általános iskolás koromban a rajztanárom világított rá arra, hogy az, amit a rajzlapon alkotok, gyakorlatilag bűncselekmény. Volt egy osztálytársam, akivel borzasztóan röhögtünk minden rajzomon, ő megértette, mert legalább annyira szerencsétlen művész volt, mint én. Az ember akkor még nem gondol arra, ennek valaha súlya lesz, ám amikor anyaként leül, hogy csodálatos kiskutyás rajzokkal örvendeztesse meg a gyermekét, na, akkor jön a felismerés: ami vicces volt 25 éve, az most inkább kétségbeejtő. Mert igen, ennyi idő sem volt elég arra, hogy fejlődjek. Ha hegyet rajzolok, a hegy lábánál álldogáló ember ugyanakkora, mint a csúcsot megmászó társa. Ha virágot rajzolok, az általában ugyanakkora, mint a mellette álló autó. És közel 36 éves vagyok…

Álomkutyából rémálom

És tudod, mi a gond? Hiába látom már rajzolás közben, hogy borzalmas, amit művelek, egyszerűen nem viszi olyan helyre a kezem a ceruzát, hogy korrigálni tudjam. A minap például nagy lelkesen szaladtam a zsírkrétáért, hogy „Kicsikém, meglásd, olyan kutyust rajzolok neked, mint az álom!”, aztán mi lett belőle?! Rémálom. Komolyan! A férjem első blikkre azt mondta, ez maga a sátán, a barátaim meg abban reménykedtek, hogy Lölőnek végül nem mutattam meg, és nem mellesleg még szakembert is ajánlottak, akinek nyugodtan beszélhetek a gondjaimról. Oké, megmutatom – félve!