Anya, nézd! blog

Jön-megy, beszél, int, hogy fotózzuk, szól, hogy menjünk a vécére, megmutatja, anya hogy tekeri a kormányt parkolás közben, fest, aztán kurjant, nézzem őt, míg azt utánozza, apa hogy eszik. És bölcsibe megy. Én meg majd csak megleszek valahogy…

Értsd meg, anya, én már nagylány vagyok!

Egy éve 2017 volt az új, most pedig éppen 2017 az ó. Pont annyira vagyok izgatott most is, mint egy éve, amikor az járt a fejemben, milyen csodákban lesz részünk a következő 12 hónapban. Vigyázat! Nyomokban ez a bejegyzés is tartalmaz szentimentális elemeket, de inkább nevetve búcsúzunk 2017-től.

2017 leglegleg családi pillanatai

Nem olyan fából faragtak bennünket, hogy mi csak úgy elkenődjünk valamin. Jó-jó, időnként azért vannak kevésbé vidám pillanataink, de valahogy úgy vagyunk ezzel a szomorúság dologgal, hogy nem a mi műfajunk. Inkább nevetünk, kacagunk, röhögünk – magunkon, egymáson és együtt, mikor hogy…

Családunkból jelentjük: szakadunk a nevetéstől!

Nemrég még én voltam a legjobban kiakadva, hogy már novemberben tele minden üzlet karácsonyi holmikkal – az ünnepre oda a varázs! Most meg… November eleje óta, mint egy szorgos kis hangyácska, teszek-veszek, tervezgetek, ragasztok, hajtogatok – készülök a második, „gyerekes” karácsonyunkra.

Nulla energiával keltem, negatívval feküdtem – egyszerűen elfáradtam! Tudod, mennyi időmbe és agyalásomba telt, míg ezt beismertem!? Mármint azt, hogy életem legcsodálatosabb időszakát élve is azt éreztem, nem bírok többet. Van ilyen. És nyugodtan beismerheted te is: neked is van ilyen!

Képzeld, anya is lehet fáradt!

Amikor nyár elején azt ecseteltem, elérkeztünk a dackorszak első felvonásához, hiába kacagtak az idősebb gyermekek anyukái azon, hogy csak majd ezután jön a java, visszakacagtam. Hát, figyelj! Amikor nyár elején leírtam azt, hogy elkezdődött a dackorszak, szerintem nem voltam magamnál…

Nem vagyok varrónő, nem vagyok túl ügyes sem, de azt kell mondanom, a baba, amit készítettem, elég menő! Nincs semmi trükk, egy zokni kell hozzá, tű és cérna, meg egy kis töltőanyag. És egy óra „énidő”, mondjuk akkor, amikor épp alszik a gyermekem.

Nem tehetek róla: nekem az ősz egyet jelent a boldog bekuckózással és alkotással. Mindig is ez volt, de amióta Lölő anyukája vagyok, neki készítek mindent. Most például gyurmát főztem és tárolódobozt öltöztettem kendőbe.

Oldalak