Anya, nézd! blog

Műanyag csirke, toboz és homokozóba való fagyikanál – e három dolgot akkor vettem észre a táskámban, amikor az leszakadt a vállamról az utca kellős közepén. Úgyhogy szépen kinyitottam és megnéztem, mit hozok-viszek magammal hetek óta. Hát…

Műanyag csirke nélkül sehova! Avagy mit visz anya a táskájában?

Sok dologban különbözik a tavalyitól az idei húsvéti készülődés. Egyrészt azért, mert most több időm volt rá, másrészt, mert van már egy apró kezű, ügyes kis segítőm, és persze azért is, mert rájöttem, hogy bizony a műanyag díszekkel is lehet épp mit kezdeni…

Kétévesnek lenni jó, kétévesnek lenni iszonyú vicces! Csak van egy kis gond: szegény anyám és időnként még szegényebb apám nem mindig vevő a humoromra. Ígérem, most elmesélek mindent neked! Szegény anyám addig legalább pihen.

Szegény anyám ezektől padlót fog!

Két éve, sőt, még egy napja sem gondoltam, hogy egyszer szoknyakészítő anyuka leszek. Aztán itt van Lölő új, a második szülinapjára bütykölt, piros tütüje, amitől, komolyan mondom, meghatódtam. Pedig két éve, sőt, még egy napja sem gondoltam, hogy egyszer szoknyakészítő anyuka leszek.

Az ünnepi alkalmak, a cuki családi barátainkkal való hétvégi találkozások miatt, és persze amiatt is, hogy Lölő már nagylány, egyre többször ugrok neki a sütésnek. Ugyan nem vagyok még elképesztően jó cukrász, de azért szerencsére van (ki)sütnivalóm. Ráadásul eheti anya, apa, gyermek, sőt, „cukorérzékeny” is!

Jön-megy, beszél, int, hogy fotózzuk, szól, hogy menjünk a vécére, megmutatja, anya hogy tekeri a kormányt parkolás közben, fest, aztán kurjant, nézzem őt, míg azt utánozza, apa hogy eszik. És bölcsibe megy. Én meg majd csak megleszek valahogy…

Értsd meg, anya, én már nagylány vagyok!

Egy éve 2017 volt az új, most pedig éppen 2017 az ó. Pont annyira vagyok izgatott most is, mint egy éve, amikor az járt a fejemben, milyen csodákban lesz részünk a következő 12 hónapban. Vigyázat! Nyomokban ez a bejegyzés is tartalmaz szentimentális elemeket, de inkább nevetve búcsúzunk 2017-től.

2017 leglegleg családi pillanatai

Nem olyan fából faragtak bennünket, hogy mi csak úgy elkenődjünk valamin. Jó-jó, időnként azért vannak kevésbé vidám pillanataink, de valahogy úgy vagyunk ezzel a szomorúság dologgal, hogy nem a mi műfajunk. Inkább nevetünk, kacagunk, röhögünk – magunkon, egymáson és együtt, mikor hogy…

Családunkból jelentjük: szakadunk a nevetéstől!

Oldalak