Üdvözöllek, ez itt a dackorszak!

Amikor nyár elején azt ecseteltem, elérkeztünk a dackorszak első felvonásához, hiába kacagtak az idősebb gyermekek anyukái azon, hogy csak majd ezután jön a java, visszakacagtam. Hát, figyelj! Amikor nyár elején leírtam azt, hogy elkezdődött a dackorszak, szerintem nem voltam magamnál…

Mostanában Lölőről nem sok szó esett, leginkább velem volt tele az Anya, nézd! blog: tudod, említettem, mennyire zseniális gyurmakészítő vagyok, meg aztán ott vannak azok a fergeteges rajzaim is… Na, de most, miután elhittem magamról, hogy mennyire káprázatos vagyok, szeretnék egy kicsit az én pici gyermekemről is írni. Jó-jó, nyilván ezúttal sem tudom kihagyni magam a történetből. Hjaaahaaaj, de mennyire nem! :D

Dráma az étkezőasztalnál

Próbálok a történetemben viszonylag háttérben maradni, de hogyan is maradhatnék úgy igazából… Mert például abban a leveses sztoriban is ott vagyok. A leveses sztoriban, amelyben a leveshez 20 percen át pucoltam és aprítottam, fűszereztem a zöldségeket, aztán kiderült, hogy tök gáz az egész. Nem szerintem. A legkevesebb, amit ezért kaphatok, az az „Anyám, ezt te teljesen komolyan gondoltad?”- nézés, de általában azért ez nem csak ennyi. Az én kisbabám szeme ugyanis pillanatok alatt könnybe lábad, ezt egy másodperccel korábban megelőzi a meglehetősen felfokozott érzelmekről árulkodó testbeszéde, majd nagyjából a könnycsorgással egyidőben már a kezével is nyomatékot adva mondja egymás után 276-szor, hogy „Neeeeeeem!”. Totális dráma, összeomlás. Aztán délután megérkeznek nagymamáék, Lölőke pedig boldogan bekanalazik másfél tányérnyit abból a borzalomból, amit volt pofám odaadni neki ebédre. Pipa.

Aztán ott van a „kiskanállal, mégse, inkább nagykanállal, most nem a kistányérból, hanem a nagyból, anya, nem az enyémből, a tiédből kérek”-téma, amely számomra bonyolultabb, nem is, inkább követhetetlenebb, mint a deriválás.

Ja, és amúgy van az az étkezőasztal, amit általában hetvenen ülünk körbe: Bogi és Fruzsi baba, a szakállas kiskutya, a másik kutyus, Julika, Teknős Timi, a Karate Kutya, de volt, hogy odasündörgött Tacskó Tünde is. Igen, én is odaférek, de nem is volna más választásom, ugyanis ekkora társaságot csak ketten tudunk megetetni. Amikor a környezetemben a következetességről papolok, azért eszembe jut ez az asztal körüli kompánia, de nyugi, mélyen hallgatok róla! Mert most azért eljutottam odáig, hogy néha azért kell egy kicsit engedni a fene nagy következetességből! Lölő valószínűleg tízévesen nem fog ragaszkodni ahhoz, hogy Tacskó Tünde is rakott karfiolt fogyasszon ebédre, nekem viszont most jobb a helyzetem a menzaszerű étkeztetéssel, hiszen vidám, cuki társaságban jobb az étvágy is. Noha Lölő étvágyával sosem volt gond, az „én”-nel, az „én tudom”-mal és az „akarom”-mal azért egy kicsit máshogy festenek a dolgok. Társaság ide vagy oda, nem lehet csak úgy, Karate Kutyát kikerülve, a hozzám közelebb eső Julikát megkínálni először, a táplálási sorrendet kőkeményen be kell tartani! Persze, ügyelve arra, hogy Teknős Timinek nehogy egy kanállal többet adjak, mint kellene.