Így vagyok én a világ közepe – egy csecsemő vallomása

Lölő vagyok. Négy nap híján 8 hónapos. Anya mindig elmondja, hogy éppen miről ír a blogban. Sőt, azt is tudom, hogy már apa is körmölt neked egy napunkról. Fogadjunk, hogy arra viszont álmodban sem gondoltál, hogy egyszer én mesélek neked. Anyáról és apáról meg a mi napjainkról. Elolvasod?

Sokáig tűnődtem azon, hogy a mesémet vajon a reggellel vagy az éjszakával kezdjem. Végül úgy döntöttem, maradok a reggelnél, hiszen mindenkinek akkor kezdődik a nap. Kivéve apának, anyának és nekem. De erről majd később...

Olyan csipásak a szüleim

Szóval reggel fél hat. A hatás kedvéért állva várom anyáékat a kiságyban. Mindig tippelek, vajon melyikkőjük ér oda előbb. Általában apa a fürgébb, de aztán megjelenik anya is. Az állva várásnak amúgy azért van jelentősége, mert ilyenkor tudtatom velük, hogy eszem ágában sincs további öt percet sem aludni. Fogadásokat mernék kötni arra, hogy ezt milyen arccal veszik majd tudomásul. Anya higgadtabb, apa csipásabb, ezt látom. De aztán mire odaérnek hozzám, nagyon örülünk egymásnak.

Anya mindennap reménykedik

Aztán én elvonulok anyával, apa pedig készülődni kezd, megy dolgozni. Innentől van egy kis filmszakadás, ugyanis általában még szundítok egyet, annyi viszont biztos, hogy reggel minden csendben történik. Néha apa övének a csattanását lehet hallani, aztán azt, amikor apa emiatt felszisszen, ekkor anyán is érzek valami görcsfélét. Tudom-tudom, mindketten attól rettegnek, hogy felébredek. Főleg anya drukkol azon, hogy aludjak még egy kicsit, mert ilyenkor még arra a tíz percre még ő is le tudja hunyni a szemét. Anya sosem nagyravágyó, mindig csak tíz percet kér, nem többet. Amúgy néha azért jó fej vagyok, mert hagyok az ősöknek időt az ébredezésre: nézegetem egy kicsit a kezem, örülök Paci Petinek a falon, odaszólok Méhecske Mancinak, aztán pisilek egyet, és percenként hússzor fel is állok a rácsba kapaszkodva.