Így vagyok én a világ közepe – egy csecsemő vallomása

Édes kettesben
Szóval, apa elmegy dolgozni. Kettecskén maradok az én drága jó anyukámmal. A reggeleket igazán nagyon szeretem, mert olyankor a konyhában tüsténkedünk. Állandóan anya közelében lehetek, nem kell iszonyatosan sírnom, hogy már megint 3 centire távolodtunk egymástól. Minden reggel együtt készítjük anya kávéját, reggelijét, majd a fürdőszobában is őrzöm, amíg elkészül. Aztán én vagyok a soros: anya szépen felöltöztet, közben négymillió puszit ad, mire rám adja a nadrágot is, gyakorlatilag tiszta nyál vagyok. De ami ezután jön, az maga a paradicsom (pedig még nem is eszem paradicsomot). Szóval, minden akkor kezdődik, amikor anya betesz az etetőszékbe. Amíg ő főzőcskézik, én garázdálkodom. Mindent a földre dobálok, amit csak lehet, kiabálok, csapkodok, boldog gyerek vagyok és kész. Aztán jön az a bizonyos hang, ami a sípolás és a sírás között van valahol félúton, és ami állítólag hosszú távon elviselhetetlen. Nekem sem jó, ha ezt kell hallatnom, mert valami olyankor igencsak kellene, de a szülők persze nem kapcsolnak. Helyette ilyenkor anya fújtat, meg mantrázza, hogy „Jaj, Lölőke, ez olyan borzalmas!”, apa meg valami olyasmit magyaráz, hogy ő tényleg, de tényleg nem szeretné ezt többet hallani. Pedig tök egyszerű: amint meghallják, hogy szűkölök, rögtön ki kellene találniuk, hogy éhes, szomjas vagyok-e, tele van-e a pelusom, vagy csak simán álmos vagyok. Ha sorra vennék a lehetőségeket, nem kellene anyának annyit fújtatni és apa is csendben lehetne.
Az etetőszékben természetesen ez a hang annak szól, hogy anyuci egy kicsit felpöröghetne. Mert én bizony ennék már. Persze a kaja még rotyog, várnom kell. És tudod, mit csinál ilyenkor anya? Berak egy zenét és táncol. Répával vagy céklával a kezében rázza a fenekét és énekel. Jó, nem tagadom, ezt bírom, addig is legalább elterelődik az éhségről a figyelmem. Jaj, éhség! – muszáj hangot adnom neki. Anya egyre durvább ritmusra nyomja. Csak elkészül már az az étel…


























