Ahogyan a kislányunk cseperedik, úgy egyre kalandosabb az életünk

És még csak a levesnél tartunk…

Ugye, az első Lölő. Tehát, addig én biztosan nem eszem, amíg Lölőnek szépen fel nem sorakoztatom egymás mellé a zöldségeket. Aprítok, fújok, mert forró, kóstolok, hogy jó legyen. Imádom, hogy olyan jóízűen tud enni, szóval, ahelyett, hogy a szabad három másodpercemben ehetnék, őt nézem. Aztán felpillant a tányérjáról és mutatja, hogy ő valójában az enyémből is enne. Én szkennelem a tányérom, mit ehet róla, aprítom, fújom, mert forró, kóstolok, hogy jó legyen, majd a tányérjára teszem. Egy falat most nekem is jut, de közben le nem veszem róla a szemem. Aztán van még egy szabad pillanatom, mert Lölő apa tányérján nézett ki magának valamit. Ekkor veszem észre, hogy a férjem tulajdonképpen egy kicsit feszült. Őt látva szembesülök azzal, hogy tulajdonképpen én is. Aztán megbeszéljük, hogy valóban eléggé be vagyunk feszülve, de amúgy finom a leves. Amikorra kikanalaztam Lölőnek az összes répát és karalábét, a levesem gyakorlatilag jéghidegre hűlt. Miután már nincs olyan tartalom, amit adhatnék belőle a gyermekemnek, végre „megerőspistázom”. Aztán rohadtul szenvedek, prüszkölök, mert az adagolás közben megremegett a kezem.

Másodiknak nyeljünk levegőt!

Nem sokkal a leves után jött a második. Egy falat Lölőnek, még egy, meg még egy, nekem egy fél, majd újabb négy falat Lölőnek. Mert bár ő már egyedül eszik, aznap épp olyan hangulatban volt, hogy kérte, segítsek neki. De ne azzal a villával, hanem a másikkal. De ne is villával, hanem inkább kanállal. Aztán int, hogy köszi, most már ő folytatja egyedül. Amikor végre a tányérom felé fordulok, mutat a pohárkájára, szomjas. „Anya odaadja neked az ivósod, kicsikém.” Fogyasztás után nem jó, ha ő teszi le az asztalra, tolja a kezembe, hogy én tegyem le. „Rendben, én teszem le, édes kis bogárkám!” Közben figyelem őt, hogy rendben vannak-e, rendben csúsznak-e a falatok. És amikor a második fél falatomhoz nyitnám a szám, Lölő, köszöni szépen, jóllakott. Hát, figyelj, ezután kb. csak levegőt nyeltem, mert bár sikerült bedobnom néhány falatot, folyamatosan matráztam: „Kicsikém, ne dobd le az étlapot, Kincsem, ma már többször is elmagyaráztam, miért nem jó, ha a szalvéta a földön van, Lölőci, kérlek, ne locsold szét a vizet és Lölő, hűvös van, maradjon a zokni a lábadon!” (Egyébként nem maradt.)

Nem tudom, én néztem-e többször a férjemre, vagy ő rám, hogy melyikünk fejezi be előbb az étkezést és melyikünk szólal meg hamarabb, hogy kérjük a számlát és húzzunk. Egyszerre mondtuk...

Fizetésnél azért még majdnem sikerült megnyomni egy gombot a bankkártya terminálon és kikapni a pincér kezéből a tollat, a kötényéből pedig nem majdnem, hanem sikerült is kiröppenteni a gondosan behajtogatott kendőt.

Egészségünkre! :)

Ezt is ajánljuk:

Tudni szeretnéd, milyen kérdésekkel bombáznak egy anyukát? Akkor kattints és olvasd el itt!

Fotók: barizsuzsi