Ahogyan a kislányunk cseperedik, úgy egyre kalandosabb az életünk

Így ebédelünk mi

Tavaly, emlékszem, milyen volt étteremben ebédelni. Míg mi a férjemmel eszegettünk, Lölő szunyókált, aztán nézelődött, gyönyörködött a felhőkben és a szellő fútta falevelekben. Kértünk levest, másodikat, sőt desszertet is. Megszoktuk. Most is így indítottunk, aztán az első kanál levesnél rájöttünk, hiba volt másodikat is rendelni. A tavalyi komótos ebédelgetésünk már a múlté.

Már annyira vártuk, hogy megint hármasban éttermezzünk, immár úgy, hogy Lölőcink nagylány, ül mellettünk az etetőszékben, és a menüről már neki is tudunk rendelni valamit. Hát, eljött az ideje! Anya apával szemben, mellettünk pedig Lölő ücsörög. Etetőszékben, ahogyan arról álmodtunk. Szépen megebédel a család, majd nagyot sétálunk, a férjemmel kéz a kézben, miközben a gyermekünk békésen szundikál a babakocsiban. Aztán hirtelen felocsúdom…

A kép addig oké, hogy anya apával szemben, mellettünk pedig Lölő etetőszékben ücsörög. A folyatatás viszont: miután az éttermi ülőhelyen nincs öv, ezért apa és anya féloldalasan ül a saját székén. Mindegy, ki milyen kezes, melyikben fogja a kanalat, az egyik kéz Lölő közelében, ha lendül a kisasszony, akkor utána tudjon valaki kapni. Lölő márpedig lendül, mikor merre. Mert telefonál, mert meg kell nézni, ki jön be az ajtón, ki megy ki, mikor jön az a szép ruhájú pincér, miért integet a néni a szomszéd asztalnál és ki van a hátunk mögött. Ilyenkor még apa és anya dolga egyszerű, hiszen mi is csak várjuk az ebédet, van időnk készenlétben ülni, ellenkezni, ha a helyzet épp azt kívánja. Mert az ellenkezés ideje is elérkezett. Mármint nem mi ellenkezünk, hanem Lölő, ha azt mondjuk, nem. (Erről jut eszembe: egyszer egy anyuka azt mondta nekem, hogy igyekszik elkerülni a nem és a ne szó használatát a gyermeknevelésben, mert az annyira negatív. Az, tényleg negatív. De arra még nem jöttem rá, hogyan ne mondja azt az ember, hogy nem, akkor, amikor méhének gyümölcse éppen a függönyt próbálja letépni karnisostul. Mindegy, ez most csak úgy eszembe jutott.) Szóval, ellenkezés. Amíg az ebédet vártuk, Lölőnek kellett a kés, a kanál, a villa, majd amikor végre mindegyiknél elmagyaráztuk, hogy arra majd az étkezésnél lesz szükség, szóval, most odébbtesszük, akkor a szalvéta felé nyúlt. Oké, legyen! Alig adtuk oda neki, a szalvéta már a földön volt. Semmi baj, felvesszük, miközben azt mormoljuk, Lölő, erre még szükségünk lenne ebéd közben, szóval, ne dobd a földre. Meg ne dobd le, és kész! Szalvéta nem kell. Ilyenkor már félve nézek az asztalra, nehogy épp az égő gyertyára legyen épp szükség, mert akkor megőrülök, de tényleg. Azt sikerült elrejteni a váza mögé, úgyhogy ezt megúsztuk. De hirtelen kell a váza! „Lölőke, kislányom, ebédhez készülődünk, nincs dolgunk most a vázával.” Jó, akkor az nem, de akkor kell a villa. Nem, inkább a kanál. Nem, a kés! Amikor nagy nehezen sikerült lebeszélni ezekről, akkor láttuk, hogy az asztalterítő sarkát két ujjal összecsippentette. Atyavilág, csak nehogy lehúzza az egészet késestől, villástól, kanalastól, gyertyástól, vázástól! És akkor megérkezett az ebéd. Na, hál’istennek! Most legalább papa, mama, gyerek is az evéssel lesz elfoglalva.