Családunkból jelentjük: szakadunk a nevetéstől!

Nem olyan fából faragtak bennünket, hogy mi csak úgy elkenődjünk valamin. Jó-jó, időnként azért vannak kevésbé vidám pillanataink, de valahogy úgy vagyunk ezzel a szomorúság dologgal, hogy nem a mi műfajunk. Inkább nevetünk, kacagunk, röhögünk – magunkon, egymáson és együtt, mikor hogy…

F.szkalap – ezt mondta rám egy úr a trolin, mert Lölő babakocsijának a kereke 20 centire kilógott a babakocsival való utazásra kijelölt/fenntartott helyen (a „perjel” utáni szóval vitatkoz(hat)nék, de talán inkább majd egy másik bejegyzésemben kötök bele mindenbe és mindenkibe). :) Szóval, rajtam – ugyancsak – kockás kabát, egy barna bojtos törpesapka, a fülemben ezüst kiselefánt, a kezemen kétujjas kesztyű, a jobbomon meg a majdnem 22 hónapos kislányom, akivel épp „csipcsipcsókázom”. Tipikus f.szkalap, nem? Te, figyelj, én röhögni kezdtem! Na, és hogy mindezt miért mesélem el? Azért, mert ez csupán egy a kis életünkből vett, egyre gyarapodó, iszonyatosan sok szórakoztató sztori közül. Most jön a többi! :)

Apa a legnagyobb mókamester – még mindig…

Sosem voltunk szomorkás népség, de mostanság elképesztően sokat nevetünk, irtó vicces és cuki minden napunk. Jó, a cukit nem a kockás kabátos úrra értettem. Hanem minden másra. Itt van például a férjem, akiről azt gondoltam, hogy sokkal jobban rajzol, mint én.

Szóval, miután életemben először nevettem valaki „pingálmányán” (végre nem az enyémen), eszembe jutott, hogy azért apuka rendesen átszellemül időnként: a múltkor Minnie-füllel a fején állított haza Lölővel. Amikor megkérdeztem, sokan látták-e, azt válaszolta, hogy elég valószínű, hiszen így vezetett.

Te, amúgy én úgy bírom ezt a csávót! Annyira imádnivaló férj és tündéri apuka! Sokat tanultam és a mai napig tanulok is tőle. A gyerekfegyelmezési módszerei például zseniálisak. Figyelj: „Lölő, a függönnyel ne hintázz! Lölő! Lölő, a függönnyel, kislányom, ne hintázz! Lölő, ha még egyszer meglátom, hogy a függönnyel hintázol, akkor… Nem lesz semmi!”! Ha ilyenkor mosogatok, tök jó, mert annyira háttal tudok nekik lenni, hogy nem látszik, mennyire szétesek a röhögéstől. Egy ilyen után amúgy általában felajánlok neki egy tréninget (amit természetesen én tartok), hogy átbeszéljük, hétköznapokon mit hogyan csinálok, legyen képben. Merthogy az van, hogy amit a hét öt napján szépen felépítek, az hétvégén valamiért összeomlik. Ha apa kezéből az egyik szobából a másikba röpül a kistáska (mert ott a helye), akkor Lölő előtt szépen elmagyarázom neki is, hogy „Apa, a kistáskát, dobás helyett tedd szépen a helyére!”. Lölő reakciója ilyenkor: „Jaj, apa!” – és két tenyerét az arcára csapja és ingatni kezdi a fejét.