Családunkból jelentjük: szakadunk a nevetéstől!

Ha a férjem énekel, én rettegek

A férjemnek elképesztően vicces mondatok tudnak kiszaladni a száján. A múltkori kb. 20 órásra nyúlt altatásnál például ezt hallottam: „Lölőke, ne borzold tovább a kedélyeket!”. Ha nem tudnám, hogy egy még nincs 2 éves gyereknek mondta ezt, nem nevetnék. De ííígy!

Az „olyan jó dumához” amúgy hozzátartoznak a gyerekdalok is, de valójában, ha ő énekel, én rettegek. Tök jó hangja van, de a dalszövegei miatt azért lettek paráim. A férjem ugyanis szinte minden dalocska szövegét átírja. Nem csúnyára, káromkodósra, hanem ha például van egy olyan szó a szövegben, hogy dió, ő tuti, hogy brióst mond vagy azt, hogy mily jó. Aztán persze vigyorogva rám néz, hogy erősítsem meg, ezt bizony jól tudja, aztán, gondolom, amikor látja, hogy felakad a szemem, elröhögi magát. (Ha nem lettem volna elég világos… Vannak például azok a számolós mondókák, dalok, és az egyikben van ilyen, hogy „kettő, csipkebokorvessző” – ehelyett ő simán mond olyat, hogy „kettő, itt a hideg, metsző” vagy „kettő, ez nekem biz’ tetsző”.) Ezt amúgy nem azért csinálja, mert jópofa akar lenni, hanem azért, mert tényleg nem tudja a szöveget, és azt hiszi, ez így tök rendben van.) Az egy dolog, hogy Lölő nyilván így fogja megtanulni a dalokat, de hogy én is porig égetem magam majd a babás-mamás zenedében, mert tényleg briósokat fogok énekelni.

Vannak olyan szavak, amiket például már nem tudok normálisan használni, mert addig-addig mondogatta, hogy rögzült a hülyeség. Mondjuk, nekem sem kell sok alkalom, hogy ezek maradjanak meg, mert, azért valljuk be, az én agyam is egy picit le van nyomódva az utóbbi hónapokban. Hogy ez mégis mit jelent?

Kicsit szét vagyok esve, ez igaz…

A telefonom gyakorlatilag 23 órában keresem, a világ legtermészetesebb jelenségévé vált a családunkban, mint ahogyan az is, hogy a lakáskulcsot a hűtőben tartom. Tök más dolgokkal vagyok elfoglalva, na! Egyrészt, mert sokkal jobban érdekel, hogy Pöfögő Pankáról meséljek Lölőnek, másrészt pedig, az én kisbabám annyira belelendült a beszédbe, hogy ébredéstől lefekvésig nincs csend. És tényleg van úgy, hogy már el sem jutok a saját gondolatokig. Úgyhogy a telefonom legyen csak akárhol, majd jön a férjem és felhív, aztán settenkedve nyomozok a készülék után. Ezek is viccesek amúgy. Adott pillanatban nem annyira, de utólag igen. Meg úgy, amikor a férjem felvilágosít arról, hogy miket szoktam csinálni és mondani. Fú, hát, jókat nevetek!

Remekül tudja előadni például, hogyan perlekedek, amikor nem találom a kiteregetett zoknik párját, de kitűnően utánozza azt is, hogyan tudom könyörgőre állítani az arcom, mondjuk, akkor, ha megkérem, hagyjanak pár percre egyedül. Na és ha látnád, hogy játssza el, milyen buta arccal adom tudomására, hogy a mondatot, amibe belekezdtem – és egyébként teljesen értelmetlen – nem tudom folytatni, befejezni meg aztán egyáltalán. És bár tudja, hogy az előadásain mindig artikulálatlanul röhögök, általában akkorra gyűjt belőlük egy csokorra valót, amikor Lölő elaludt. No comment. :)

Oldalak

Szólj hozzá Te is!