Az ukrán hírek hallatán félretettem az énidőről szóló cikkem vázlatát. Másról kell most írni, változott a prioritás. Lehet, hogy bizonyos szempontból későn jelenik meg ez a cikk szombaton. Addigra teljesen elárasztanak minket a háborús helyzetről szóló tudósítások, de sajnos az a kérdés talán nem fogja aktualitását veszteni, hogy mennyire árasztja el a családi életünket?
FemAnyu
Az utóbbi hetekben jókat derültem a helyi anyacsoport posztjain. Minden belépésnél szembe jött egy „Könyörgöm valaki segítsen ki egy boszorkányorral!” vagy egy #mentsétekmegafarsangot bejegyzés. Mondtam én, hogy szülőként kihívásokkal teli hónap ez a február! Főleg, ha beláthatatlan következményei lesznek a halogatásnak, ahogy ez a nálunk történt. Szívbemarkolóan tanulságos, azért írok róla.
Egyik nap taktikai hibát vétettem, amit már akkor tudtam, ahogy belecsúsztam. Sebaj! Ez adott módot arra, hogy ismét elgondolkodjam a prioritásokon, amik szerint a napjaimat szervezem. Ehhez a témához pedig egyből csapódott a kapcsolatok fontosságának és minőségének kérdése. Mindkettő érint minden szülőt. Köszöntelek egy rendkívüli szülői értekezleten!
Ez az a hónap, amikor először merészkedtünk ki az utcára az újszülött babámmal. Kereken 8 hét után, mert addig nagyon hideg telünk volt 2013-ban. Bevackoltam a polár pokróccal kibélelt babakocsiba, magamhoz vettem egy termosz forró kávét, úgy róttam a környéket. Két évvel később februárban úgy éreztem, hogy begolyózom, ha nem adhatom bölcsibe a gyerekem.
Főleg az ünnepek kapcsán azt veszem észre magamon, hogy próbálom úgy alakítani, ahogy az én gyerekkoromban volt. Azért is, mert jó emlékeket őrzök, de több van ebben: úgy érzem helyénvalónak. Hagyomány, mintakövetés, nosztalgia? Mitől függ, hogyan „csináljuk” az ünnepet szülőként?
A csecsemőnél még alig vannak eszközeink arra, hogy a számára kellemetlen, de a javát szolgáló dolgokat – mint egy orrszívás –, anélkül tudjuk megcsinálni, hogy ne fognánk le a kis fejét, mert úgy biztonságos. Ott inkább a gyorsaságon van a hangsúly, aztán a megnyugtatáson, hogy újra komfortosan érezhesse magát. A másfél évesnél már azt tapasztalhatjuk, hogy egyre több módon képes kommunikálni. Ami azt jelenti, hogy gyarapodnak az eszközeink arra, hogy az erőfölényünk nélkül érjünk célt. A szülő mérlegel, például egy vérvételnél le kell fogni a kicsi karját, nehogy elrántsa, mert nem lehet meggyőzni róla, hogy az ő érdekében történik. Viszont a kisbeteg otthoni ápolásának – gyógyszerezés, teáztatás, borogatások – nem kell ebbe a kategóriába esni.
Van valami, amit egy totyogós gyereknél is nehezebb kordában tartani: a szülői aggodalmunkat. Mintha az újszülöttünkkel együtt nyújtották volna át. Ráadásul az ilyen láthatatlan, de bennünk munkáló erőkkel az a baj, hogy nehezen válaszhatóak el a valóságtól. Meddig tart az egészséges aggódás, és hol kezdődik a túlféltés? Erre keresem a választ saját szülői tapasztalataimon keresztül.
Ez az írás egy kisgyermekes család átlagos napjának feszült pillanatába ad betekintést. Talán magatokra ismersz a kínlódásunkban. Köztetek is hasonló dinamikák játszódhatnak le a pároddal. Talán nektek is segít, ami nekünk bevált. Nem egy csapásra, nem másnapra, de hosszú távon biztosan.
