Hogyan vegyük rá a gyereket, hogy bevegye a gyógyszert? - fenyegetés nélkül

A csecsemőnél még alig vannak eszközeink arra, hogy a számára kellemetlen, de a javát szolgáló dolgokat – mint egy orrszívás –, anélkül tudjuk megcsinálni, hogy ne fognánk le a kis fejét, mert úgy biztonságos. Ott inkább a gyorsaságon van a hangsúly, aztán a megnyugtatáson, hogy újra komfortosan érezhesse magát. A másfél évesnél már azt tapasztalhatjuk, hogy egyre több módon képes kommunikálni. Ami azt jelenti, hogy gyarapodnak az eszközeink arra, hogy az erőfölényünk nélkül érjünk célt. A szülő mérlegel, például egy vérvételnél le kell fogni a kicsi karját, nehogy elrántsa, mert nem lehet meggyőzni róla, hogy az ő érdekében történik. Viszont a kisbeteg otthoni ápolásának – gyógyszerezés, teáztatás, borogatások – nem kell ebbe a kategóriába esni.

Bennem először az orrszívás kapcsán gyulladt ki a piros lámpa, hogy nem szabad lefogjuk a gyereket, hiába tudjuk, hogy ez volna a megoldást az orrdugulására. Másfél éves korában éreztem azt, hogy arra az értelmi szintre jutott, amikor a köztünk lévő bizalom rovására menne, ha ilyen módon kényszerítenénk rá az akaratunkat. Sokkal több (lelki)erőbe telt, amíg eljuttattuk odáig, hogy kapálózás nélkül kibírja azt a pár percet, de amikor sikerült, azt éreztem, hogy megérte.

FemAnyu - kendőzetlenül az anyaságról

Azt mondják, gyereket nevelni mindenki tud. Tegye fel a kezét, akinek vannak kétségei, problémái és óriási szíve, amivel a békés megoldásokat keresi! Nektek szól a FemAnyu.

A szerző: Fekete Imola, a Nekünk bevált könyv szerzője, online mentálhigiénés tanácsadó.

Hozzáteszem, hogy egy olyan időszakban, amikor nem csak egy gyerek, hanem az összes taknyos, és a szülő sincs jól, akkor csak szerencsés esetben jutna ennyi idő és energia egy gyerekre. Viszont támaszkodhatunk a példamutatás és a „sorsközösség” erejére úgy, hogy azt a hangot erősítjük fel a családban, hogy egy cipőben járunk. A példánál maradva, bátorítóan megállapítjuk, hogy itt aztán mindenkinek van egy szuperereje! A legkisebb ki tudja tisztítani a macija orrát, anya meg az övét, közben a nagy kifújja és anyának is készít egy zsepit, a középső pedig önállóan orrszívózik…

A szemlélet inspirálja a gyakorlatot

Érdekes volt megtapasztalni, hogy az az empátia és játékosság, amire a mindennapokban támaszkodhatunk, hogyan segít azokban a helyzetekben is, amikor a gyerekünk beteg és ápolásra szorul. Amikor ellenkezik a szirup, a tea, az orrtörlés és minden ellen, de nem engedhetünk.

Az hamar megfogalmazódott bennem, hogy nincs energiám ahhoz, hogy minden alkalommal harcoljunk. Ezért minden alkalommal tisztáztam magamban a célt: rávezetni, hogy önszántából működjön együtt velem. Kulcsfontosságúnak éreztem, ahogy belevágunk. Lehet, hogy negyed órát is elszórakoztunk, többször kellett nekifutni, amíg elfogadta, amit adtam, de akkor sem akartam erőszakkal a szájába nyomni. Ha indulás előtt tíz perccel jutott eszembe, inkább elcsúsztattam.

Gyerek gyógyszert vesz be

Ha eleve türelmetlen vagyok és sürgetem,
akkor mit várhatok tőle?

Elmesélek egy konkrét esetet. Már nem nyűgözte le, hogy ő a kispohár, az én kezem a kancsó, és most beletöltöm a kispohárba a gyógyszert. Határozottan jelezte, hogy ő bizony nem veszi be a gyógyszert. Egy pillanatra zsákutcában találtam magam, mert semmi sem hatott rá. A gyógyszert márpedig be kell venni. Heuréka! – éreztem, ahogy felvillan a fejem fölött az a bizonyos villanykörte – Egyszerűsítsük le, már nem kell „a körítés”! Elvégre egy majdnem hároméveske feszít velem szemben a kanapén, akinek az a kedvenc elfoglaltsága, hogy önállóan dönt az életét befolyásoló dolgokról. Ám legyen!

– Jonatán, picikorod óta mindig elmondtam neked, hogy mire való a gyógyszer, igaz? Vannak a fontos dolgok, ez is olyan – kezdtem bele határozottan a mondandómba, de közben menekülőre fogta. Megkerülte az asztalt, és legózást színlelt.
– Figyelj csak, kérsz teát?
– Nem –
babrált a legóval.
– Látod, azt te döntöd el, hogy szeretnél-e teát inni, vagy sem. Mindig megkérdezem, hogy mit kérsz, ugye? – felnézett.
– Az antibiotikum az nem ilyen, azt muszáj. De igazán egyszerű dolgod van! Ha azt mondom, hogy „Gyógyszer!”, te máris tudod, mi a teendőd. Igaz? Nem kell magyaráznom.
– Csináljuk úgy, hogy ha én egyszer felkiáltok, akkor te megcsinálod, amit ilyenkor kell, aztán szólsz, ha megtörtént. Rendben?

Letettem az asztal sarkára a kis poharat. Még csak nem is elé, hogy neki kelljen megtennie felé pár lépést. Fellendítettem a kezem, mint valami forgalomirányító rendőr, és elkurjantottam magam: „Gyógyszer!” Nem néztem oda, vártam. Ez már megtetszett neki, hiszen bizalmat szavaztunk egymásnak.

– Jó – felelte kurtán.

Megitta a fehér löttyöt, és teli szájjal vigyorogva állt elém, én még mindig mozdulatlanul álltam, mint egy hopmester. Szólt:

– Anya, megvan! – és anya repesett. Még kétszer kilenc alkalommal.

Amikor nem megy…

Olyan is van, hiszen itt emberekkel dolgozunk, kérem szépen! Nem robotokkal. Amikor felüti a fejét a „Nem és nem!” annyira, hogy se kizökkenteni, se elterelni nem lehet, akkor időkéréshez folyamodhatunk. Együtt állítjuk be az órát, hogy amikor csörögni fog, akkor viszont itt az idő! Nem számít, hogy nem ismeri még az óra járását, a lényeg, hogy szűk mezsgyén, de kontrollt kapott, foghatja ő az órát, ha akarja.

Játékkal könnyebb!

A világ legkedvesebb doktornője segít, hogy a rendelő se tűnjön nagyon félelmetes helynek. Barbie-val és a mobilklinika készlettel játszva barátkozhattok meg a vizsgálatokkal, a röntgennel de még a gipszeléssel is.

Ismerjük el, hogy zárt kapukat döngettünk! – a gyerekek jobban megértik, ha képekben magyarázunk. De vajon miért nem nyílt ki a kiskapu? – adódhat egy játékos kérdés a szorosan összezárt szájacskára mutatva. Elveszett volna a kiskulcs? – kereshetjük a füle mögött, a talpa alatt. De énekelhetünk dalt, próbálkozhatunk varázsigével, akár a kerti kapunyitóval! Mert a bohóckodás, a játék oldja a feszültséget, ami mostanra éket vert közénk. Ha pedig egy nagy sírásra volna szüksége, hogy enyhítsen a feszültségén, akkor nincs több dolgunk, mint mellette maradni, ölbe venni, ha hagyja és megvárni, amíg „kiürül”.

Jusson eszünkbe a szél és a nap fogadása a meséből! Hiába fújt teljes erejéből a szél, az ember annál jobban összevonta magán a kabátját. Bezzeg, amint kisütött a nap! Önként levette. A „szélfútta” helyzetekre utólag is gyógyír a szerepjáték. A kicsik ösztönösen fognak öngyógyító játékba úgy, hogy a kiszolgáltatott betegből orvossá vagy éppen gondoskodó szülővé válnak, és fordítva. Ha az interpretációjukban a gondoskodó szülő inkább egy őrmesterhez hasonlít, akkor sincs vész. Megszívlelendő visszajelzést kaptunk arról, hogy van mit gyakorolnunk még, amire lesz alkalmunk.

Fotók: 123rf.com

Oldalak