Tízhónapos volt a fiunk, amikor azt éreztem, hogy teljesen elanyátlanodtam. „Vannak napok, amikor a sarki zöldséges az egyetlen felnőtt társaságom – arra a tíz percre, amíg a gyümölcsöket válogatom –, és szánalmas, ahogy késő délutántól lesem az órát, hogy mikor ér már haza a férjem.” Akkoriban még nem tudtam pontosan nevén nevezni a „bajom”, hát a bűntudat, hogy nem becsülöm eléggé, amim van, és a düh között csúszkáltam, ami sokszor a gyerekem apján csattant.
FemAnyu
Nincs semmi ünnepi hangulatom! Ahogy általában az ünnepek felé közeledve, úgy húsvét előtt is többször hangzik el ez a mondat a felnőttek szájából. Miért nincs? Vagyis mitől lenne? Mitől volt gyerekkorunkban? És hogyan lesz a gyerekeinknek?
Érdekes, hogy a cím után egyből egy sírós jelent rémlett fel az online oktatás kihívásokkal teli időszakából. Anya sík ideg, hogy megint leesett a radír, amit percekig tart megtalálni, megint felgyűrődött a füzet sarka, kitört a ceruza hegye, meg „pisilni kell” és „szomjas vagyok”. Mindezt bőgős képsorok követték sokunk háztartásában. De ezen már túl vagyunk! – és rájöttünk, hogy nem kell ahhoz online oktatás, hogy egy hétvégi dolgozatra készülés hasonlóan történjék...
Igen, én is magasra vont szemöldökkel méregettem a királylánykának öltöztetett kislányokat. Minek kell ráadni szegény gyerekre azt a műszálas dresszt?! Aztán lettek unokahúgaim. Sőt, mit több, előttük lett egy fiam, aki szintén rácáfolt arra, hogy a gyerek megjelenése mindig a szülők ízlését tükrözi. Akkor mégis mit?
Megértelek, ha mindhárom kifejezéstől falra mászol, mert én is így vagyok vele. Az énidő szóösszetétel nekem pont azt az esetlen állapotot sugallja, amikor anya kap(!) egy órát arra, hogy kipihenje a 168-at. Az „ön” szóval kezdődő szavainknak meg eleve nem túl jó a reputációja: öntelt, önelégült, önveszélyes, önsorsrontó. Tölteni meg az elektronikus eszközöket volt szokás, míg el nem kezdtük használni magunkra is ugyanazokat a kifejezéseket, amiket a gépekre: működik, lerobbant, elketyeg, beindult. Van rá 800 karakterünk, hogy mégis jó barátságba keveredjünk mindhárommal, mert a mondanivalójuk jelentős.
Gimnazista koromban sokat utaztam busszal, vonattal, és mindig vittem magammal egy Schaffer Erzsi-kötetet. A sorain keresztül szívmelengető történetekbe léphettem át. Olyan szemmel látott és láttatott hétköznapi jeleneteket, hogy elhittem, bármelyik sarkon várhat egy nagyszerű történet engem is. Szeretnék emlékezni és emlékeztetni erre az érzésre. Hasonló történt velem a hétvégén.
A meglepetésről mindig az a jelenet jut eszembe, amikor Tréfi törp átnyújtja a piros szalagos dobozt a másik törpnek, aki örömmel kibontja, mire az felrobban a kezében, koromlepte arcában világít a szeme fehérje. Szülőként éreztem már úgy magam, mint akinek a kezében pukkant szét a meglepetés. Csak pislogni tudtam, ahogy elnéztem a gyerekem viselkedését.
Leendő szülőként magabiztossággal töltött el, amikor arról olvastam, hogy a gyerek a szülői példából tanul a legtöbbet. Ezek szerint nincs több dolgunk, mint mindent úgy csinálni, ahogy szeretnénk viszontlátni tőle. Ahogy teltek az évek és nőtt a gyerekem, egyre nagyobb súllyal nehezedett a vállamra a megélt tapasztalat, hogy én sem vagyok tökéletes.
