Ilyen volt 2015, azaz thai idő szerint 2558 - Blogbejegyzés

Év végén egy jót bulizunk, elbúcsúztatjuk az évet és azt mondjuk, jövőre minden másképpen lesz, mert sosem vagyunk elégedettek. Mindig többet és jobbat akarunk, pedig ha megállnánk és szétnéznénk, láthatnánk a kincseinket. Mi nem mondjuk, hogy minden másképpen lesz és fogadalmakat sem teszünk. Hálát adunk, hogy mennyi minden megadatott, hogy mennyi élménnyel gazdagodtunk, koncentrálunk a jóra és a jövőtől is jót várunk.

Így kezdődött 2015...

Emlékszem, hogy januárban hálát adtam, amiért a fázós Budapest helyett a homokos tengerparton írhatom meg a listám – oda is hosszú út vezetett. Elkezdtük felfedezni Hua Hin-t és a mi kis Thai világunkat, csodákat találtunk.

Februárban kaptunk kölcsön egy motort és bár fázós volt a nap nélkül hajnalban a motoron, a napfelkelte minden pillanatáért megérte.

Márciusban eltöltöttünk egy varázslatos estét a parton, amit csak a szúnyogok nem szűnő támadása próbált elrontani. Lehetett vagy ötven csípés rajtunk fejenként, mire felkelt a hold a tenger felett, de nem bántuk meg.

Később megtanultam a thai-masszázs alapjait, Kedvesem azóta is imádja ezt a döntésemet.

Áprilisban átugrottunk Kambodzsába és elámulva néztük Angkor romjait. Hálás vagyok a tippért Nagyinak és azért, hogy láthatta, mennyire boldogok vagyunk.

Április volt akkor is, amikor először sikerült végre csúsznom egy kite-deszkán. Emlékszem a pillanatra, amikor végre sikerült nem arca esnem az első pillanatban és hogy azt sikoltottam magamban, hogy „áá ez mozog” – a megdöbbenéstől jól el is estem. Hálás vagyok, amiért mindig újra próbálkoztam, de leginkább a Kedvesemnek a végtelen türelemért, a rengeteg bátorításért és hogy nem hagyta, hogy egy pillanatra is elbizonytalanodjak abban, hogy képes lennék megtanulni.

Hálás vagyok a májusi monszun-esőkért, azokért a pillanatokért, amikor rohantunk vagy épp sétáltunk a szakadó, szinte forró esőben. Mindegy volt, mennyire sietünk, egy fél perc elég volt ahhoz, hogy mindenünk átázzon. Már véget ért a szezon, de mi még mindig Thaiföldön voltunk. Ha fújt néha a szél, az ajándék volt. Vettünk repülőjegyet Görögországba, de mielőtt odarepültünk volna, egy rövid látogatást tettünk otthon is. Jó volt végre megölelni mindenkit, aki nem lehetett velünk ez alatt a fél év alatt. Hiányoztak nagyon. És hiányzott a reggeli rántotta, a sajt – ó de mennyire. Hálás vagyok, hogy megtapasztalhattam, milyen fél évre egy teljesen másik kultúrában élni. Hogy érzem, hogy a boldogság, a gazdagság nem külső tényezők függvénye.

Észre sem vettük, olyan gyorsan eltelt a négy hét – azért az Ultrabalaton még belefért. Ezért is hálás vagyok. Hogy van két lábam, egészséges vagyok, hogy képes vagyok lefutni 23,5 km-t. Emlékszem, hogy az éjszakai 13,5 km után csak álltam a frissítősátornál és felváltva ittam az izotóniás italt meg a vizet és fogalmam sem volt, hogy mit csinálok vagy, hogy hol vagyok.