14 hónapos, és már ki tud babrálni velem

E blog főszereplőjét már jól ismered. Most mégsem kizárólag róla írok, hanem egy kicsit a kis hősöm anyukájáról is, aki bevallja, néhanapján azért kibabrál vele a csemetéje. Néhanapján. Azokon a bizonyos „csakazértse” tornádónapokon, amikor a nem az új igen.

Az anyasággal egy olyan különleges életszakasz kezdődik, amilyen időszak még sosem indult ittlétemben. Mondhatom, hogy azóta olyan érzések mozdultak bennem, mint azelőtt soha. Ha dühös vagyok, sokkal dühösebb tudok lenni, ha vidám vagyok, még vidámabb vagyok, ha aggódom, még jobban aggódom, amikor szeretek, még jobban szeretek, amikor pedig nevetek, akkor még jobban nevetek. Horkolva, prüszkölve, könnyezve. És annyi okom van rá. Hol Lölőn, hol Lölővel, hol magamon, hol magammal nevetek. Merthogy mostanság olyan vidám dolgok történnek velem, velünk. Vidámak, amelyek az adott szituációban néha inkább, izé, hát, valljuk be, felettébb bosszantóak!

Én aztán soha!

„Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci ne kalapáld a bútort!
Lóci, hova mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázresóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobta
az erkélyről a mozsarat!”

Ismered, ugye? Gyerekkorom óta az egyik kedvencem Szabó Lőrinc Lóci óriás lesz című verse. Most meg aztán gyakran eszembe jut. Hát, igen, akinek van egy huncut Lölőkéje, az verset skandál egész nap. Nem túlzás azt állítani, hogy a napjaink az elmúlt napokban váltak zúzóssá. Kérlek, most se érts félre, ezek a zúzós napok is legalább annyira édesek, mint a Lölővel töltött összes, de meglehetősen melósak. És visszaszívok mindent, amit kb. két éve mondtam az egyik barátnőmnek: „Nem értem, hogy lehet egy szülő ideges, amikor a gyerek nem azt csinálja, amit mond. Hát, ő még gyerek!” Hogy fair legyek hát, nem csak verseket skandálok, hanem minden hajtépős pillanatomban emlékeztetem magam arra, hogy nem kellett volna ítélkeznem. Emlékszem, amikor a még hasamban gömbölyödő Lölőkémre gondoltam, mindig azt éreztem, sosem fogok emeltebb hangon beszélni vele. Mert milyen anya az olyan?! Jelentem: 13 hónap és 24 nap után, a pipától gyöngyöző homlokom alatt 8 centivel lejjebb elhelyezkedő számmal, meglehetősen egyértelműen artikulálva, hangosan szótagolva, az ujjam egyenesen (valahogy kiegyenesedett, biztos az idegtől) a magasba emelve recsegtem neki. A fokozatok, esküszöm, megvoltak, de az öt percen belüli négyszázkilencvenhét „kerüldelakonnektorkicsikémmertveszélyes”, és azt azt követő „nyugianyanégyszázkilencvennyolcadszorisodamegyek” után valami eltört bennem.