Dackorszak: íme, az első felvonás!

Én, akarok, egyedül…

Korábban csak – kissé kétkedve – hallgattam az idősebb gyerekek anyukáit, amint nagy egyetértésben arról csevegtek, hogy azért elég nagy para ez a dackorszak. Meg, hogy „jaj, de jó, hogy a tiéd még ilyen pici, majd meglátod egy év múlva…” Hát, nekem ez olyan rosszul esett! Meg még most is rosszul esik, mert noha már bőven eltelt az az egy év, még mindig azt gondolom, hogy Lölőnk tényleg a legtündéribb csoda, amit ez életemben valaha láttam, éreztem, átéltem. Lölő, aki már hasra vágja magát mérgében, aki mosogatáskor addig csimpaszkodik a nadrágomon, míg lerántja azt rólam, aki simán belelógatja Bogi babát fejjel a WC-be, aki beteszi a telefonunkat a mosógépbe és begurul, ha éppen „rossz időben” kínálom meg vízzel. Nem mondom, tényleg eggyel nehezebb ez az időszak, mint egy évvel ezelőtt. Nagyjából arra is rájöttem, hogy miért. Szerintem főként azért, mert olyan dolgokkal szembesülök magammal kapcsolatban, amilyenekkel eddig soha. Van, hogy iszonyú tehetetlennek érzem magam és néha fogalmam sincs arról, vajon jól csinálom-e. Aztán ott van az is, hogy én AKAROK lenni a világ legkövetkezetesebb anyukája, törekszem arra is, hogy játszva tanítsak, neveljek, okítsak, jó lenne, ha mindig ugyanannyi erőm lenne, valamint annak is örülnék, ha egy kicsit okosabb lennék és nem venném zokon, amikor százszor is kibabrál velem a csemetém. Ja, és persze ott van az is, hogy ne érezzem már azt időnként, hogy délután háromkor összeesek a fáradtságtól.