Ha férfi lennék, két megálló alatt becsajoznék a kisbabámmal

Tízig számoltam, tovább nem

Két kerülettel odébb szintén ügyeket kellett intéznünk. Lölőt betettem a zsebembe, tömegközlekedni mégiscsak egyszerűbb babakocsi nélkül. Már a buszmegállóban odajött egy bácsi megcsodálni Lölőt, aztán meg azt mondta: „Nem csoda, hogy ilyen édes ez a gyerek, a mamája is nagyon helyes!” Ejha, ez aztán jó kis napindítás! :) És gyakorlatilag még el sem indultunk… Amúgy, ha férfi lennék, nagyjából két megálló alatt becsajoznék Lölővel, gyakorlatilag semmit sem kellene tennem ahhoz, hogy belém szeressenek.)

Aztán jött két néni, egyikük kishíján levetkőzött, hogy Lölőhöz minél közelebb legyen a színes blúza (igaz, Lölőci gyakorlatilag tényleg pislogás nélkül percekig csak a néni felsőjén tündöklő virágokat nézte). A villamoson meg egy bácsi szúrta ki magának, aki annyira belefeledkezett Lölő kék szemébe, hogy azt sem vette észre, hogy tízszer köhögött a levegőbe… (blááááá)

Túl egy buszos-villamosos utazáson, és körülbelül négyutcányira a célállomástól, már kilencen szólítottak meg bennünket. Jó érzés, nem mondom. De közben persze – nem először – kilencből heten megkérdezték, fiú-e vagy lány (a sapka rózsaszín, a fülbevaló pedig zöld). Fú, viszont volt egy néni, akiről már a zebrához érve tudtam, hogy szólni fog hozzám. Kifigyeltem: először ránk nézett, aztán előre. Majd újra ránk, és vissza. Aztán kikerülte azt a bácsit, és már közelebbről nézett bennünket. Utána pedig jött a „Jajdeszépbabahányhónaposhánykilónekemisvannégyunokámazokisilyenszépek”, aztán már nyúlt is Lölőhöz. Először a füléhez (?), mert mindenképpen úgy érezte, hogy meg kell érintenie a fülbevalóját, majd jött Lölő buksija (de csakis a sapka miatt, mert ő is olyat keres az unokájának), végül a lábát kezdte el tapogatni. Még mindig nem készültem fel az ilyen helyzetekre, de igen, bevallom, nem esett jól. „Ne nyúlkálj már, banya!”