Détár Enci megkért - Sánta Laci blogbejegyzése

Ilyen ez a pop szakma, ilyen az élet

Most, hogy lassan egy év is eltelt és Enci is engedélyt adott rá, írok róla, mert nagyon tanulságosnak látom. Senkinek nem kívánom ezt a helyzetet, de néha bizony megtörténik mindenkivel. Padlón vagy, sírsz, magányosnak érzed magad, legszívesebben elbújnál mindenki elől és csak nyalogatnád a sebeidet, de nem lehet. Be kell menned az irodába, meg kell tartanod az éves beszámolót, le kell adnod a jelentést, meg kell tartanod az órád, vagy épp be kell menned az órádra, meg kell esztergáld azt a vasat, meg kell varrnod a ruhát, le kell vágnod a hajakat, meg kell csinálnod a szekrényt, meg kell írnod a cikket, el kell készítened azt a libamájjal töltött pulykamellet, ki kell szolgálnod a vendégeket… mert az élet, az a mocsok megy tovább. Nem áll meg csak azért, mert neked fáj. József Attillának is nagyon fájt, de még az ő kedvéért sem állt meg.

Egyszerűen össze kell szedned, föl kell szívnod magad, és tovább kell lépned. És ennél már csak az a kegyetlenebb, amikor mondjuk egy színész elveszíti az édesapját, majd este össze kell vesznie a darabbéli édesapjával. Vagy elhagy a feleséged, a színpadon este pedig elveszel egy nőt…El sem tudom mondani, néha micsoda önuralom szükséges egy-egy pillanatban…De ilyen ez a show business.

Megvilágosodtam

Ahogy ezeken elmélkedtem, rájöttem valamire. Én azok közé sorolom magam, akik szeretik sajnálni magukat. Ezért aztán előszeretettel elodázom azt a bizonyos továbblépést. Szenvedek, mint a kutya, másról sem tudok beszélni, csak a fájdalmamról, a környezetem nagy örömére. Képzelem, mennyire unalmas és fárasztó lehetek olyankor. Pedig, ha lenne egy kis eszem, nagy levegőt vennék, összeszorítanám a fogam és továbblépnék. Minél hamarabb, annál jobb.

Úgy hiszem, ezt tette Enci is. Persze neki valamilyen szempontból muszáj is volt, hisz be kellett mennie a világot jelentő deszkákra, de hosszútávon szerintem jó döntést hozott. Elég lett volna egy mondatot súgnia a rendező úr fülébe és ugorjuk a jelenetet, de ő nem! Szembenézett a fájdalmával, felülkerekedett rajta, megragadta a lehetőséget, és minden erejével csak az előtte álló feladatra koncentrált. Nem azt mondom, hogy soha többé nem nézett hátra, hogy többé nem jutott eszébe, de úgy vélem ezalatt a pár másodperc alatt hozott egy olyan döntést, aminek a segítségével túljutott a nehezén.