Détár Enci megkért - Sánta Laci blogbejegyzése

Pár napja nagyon kellemes meglepetés ért. Mamma Mia előadás előtt odaléptem Détár Enikőhöz és kértem, hogy csináljunk egy közös selfie-t. Mivel nagyon szeretek posztolgatni, aznap azt a képet akartam kirakni a Facebook oldalamra. Nagyon kedves volt, természetesen igent mondott és közben beszélgetni kezdtünk. Méghozzá arról, hogy kábé egy évvel ezelőtt kérdeztem, illetve kértem tőle valamit, de akkor nemet mondott. Most azonban arra kért, hogy tegyem meg!

S.O.S.

A Mamma Mia próbaidőszak alatt nagyon sokféle érzelem csapongott mindenkiben. Egyfelől az izgatottság, a jókedv, hiszen a dalok, a jelenetek olyan könnyed, vicces helyzeteket rejtenek magukban, ami egy színész számára már önmagában is izgazmas. Megtalálni egy jó poén hangsúlyát, egy jó végszó tempóját, hogy a zene megszólalása magától értetődő legyen. Másfelől azonban a meghatottság, az elszorult torok, hangosabb szívzörej a mellkasban, és persze egy-egy könnycsepp.

Senkit nem szeretnék untatni a színdarab történetével, meg egyébként is sokan ismerik, de az ügy szempontjápól egyet azért kiemelnék.
Egy adott ponton a darab főhősnője (Donna) és főhőse (Sam) kettesben maradnak a színpadon, előbb prózában, majd a musical sajátosságaként dalban mondják el bánatukat egymásnak, de nem akárhogyan. A dal, az Abba egyik ikonikus dala, az S.O.S., itt egy emlékeztető a filmből.

Két ember, aki hosszú távollét után, a viharok ellenére is közel érzik a másikat a szívükhöz, az emlékek, a közös nyelv, de valahogy mégsem tudnak szót érteni.

"Hova is tűntek el a régi szép idők?
Oly boldog voltam én, de minden összedőlt.
A mi szerelmünk merre van, hol az a régi nyár?
Pedig úgy tündökölt, akár a napsugár.
Előtted állok, egy szavadra várok S.O.S.
Száműzd a csendet, jöjj ide és ments meg S.O.S.
Egyedül iszonyú, kivagyok cefetül.
Egyedül az erőm odavész, lemerül.”

Ez a színpadi verzió magyar szövege. Ebből is kiolvasható, hogy ez egy utolsó kétségbeesett segélykiáltás a másik felé, de valahogy akkor és ott abban a pillanatban nem ér célt…elsüllyedünk, belefulladunk.

Enci cefetül ki volt készülve

Egy nap, ahogy ezt a jelenetet próbáltuk, arra lettem figyelmes, hogy Enci, mármint Détár Enikő művésznő nagyon, de nagyon “ki van, cefetül”. Annyit tudni kell róla, hogy mindig fitten és frissen jelenik meg a próbán, tudja a dolgát, a szöveget, a színpadi közlekedésrendészetet, a koreográfiát, és egyébként is energiával teli a színpadi jelenléte, legalább annyira mint amilyen az életben is. Általában jókedélyű és kisimult. De aznap nem olyan volt.

Ez a visszafojtott, de annnál mélyebbről feltörő fájdalom, ami kiült az arcára, a szemeire, kicsit megijesztett. Állt a takarásban és potyogtak a könnyei. Halkan, feltűnés nélkül, de vigasztalhatatlanul sírt. Miközben ment a dal, odaléptem hozzá és megpróbáltam egy papírzsebkendőt a kezébe adni. Kicsit megsimogattam a vállát és persze odébb álltam. Látszott rajta, hogy úgy szól most ez a dal, hogy a szíve közepébe mar. El sem tudtam képzelni, hogy mi az ami így megríkatta. Persze jó a nóta, és tényleg állatul szólt, a jelenet is elég ütős volt… de, hogy ennyire a padlóra kerüljön tőle ez a törékeny nő, az fura volt. Nem tudtam levenni Enciről a szemem. Próbáltam megfejteni, vajon mi játszódhat le benne.