Hiába tiltakoznak az anyák, eljön az idő, amikor el kell szökniük

Hiába tiltakozol, egyszer eljön az az idő, amikor elfáradsz. Amikor azt érzed, hogy levegőt kell venned, és amikor azt gondolod, csak akkor tudsz tovább „jóanyáskodni”, ha lelépsz egy kicsit. Én bizony elfáradtam. És le is léptem.

barizsuzsi - blogger

Egy anyuci vagyok. Egy anyuci a sok közül, aki túl ugyan a harmincon, de megtalálta a szerelmet. Feleség lett, férje lett, akivel együtt nevelgetik boldogan tüneményes Lölőkéjüket. Ha szeretnéd megismerni egy kissé buggyant anyuka tűnődéseit, gondolatait, kalandjait, blogomban mindenképpen tarts velem!

Pihenőt, kimenőt, levegőt!

Tudod, ismersz, érzel, értesz, Lölő a kincs, a világ, a minden. De amikor megállsz az ajtóban és fülelni kezdesz, hogy valóban az van-e a gyerekdalban, hogy „Megy a gőzös, megy a gőzös Afrikába”, és aztán komolyan el is gondolkodsz azon, hogy vajon milyen útvonalon járhat, kik utazhatnak rajta és hova mennek, na, akkor biztos, hogy pihenned kell. (Amúgy tényleg ez van a dalban.) Ha tök komolyan, hosszú órákon át képes vagy mondogatni, sőt elemezgetni (!) is az „Ekete-pekete, cukota-pé, ábel-bábel-dominé, csiszi-á, csiszi-bé, csiszi-csuszi kompodé” mondókát, és olthatatlan vágyat érzel arra, hogy meg is tudd, kinek a fejéből pattanhatott ki, akkor biztos, hogy többet levegőzni sem ártana. És amikor a fürdővizedbe már a gumikacsát és a kisvödröt is bedobálod, akkor jobb, ha megbeszéled a férjeddel, hogy szeretnél egy kis kimenőt. Szóval, valahogy így kezdődött…

Későn érő mama vagyok

Találkoztam olyan anyukával, aki a pár hetes gyerkőce mellől már „meglógott”. Akkor még el nem tudtam volna képzelni, hogy egy percre is elmenjek úgy, hogy Lölő nincs velem. Aztán teltek-múltak a hónapok, és még mindig nem értettem, hogy lehet nem a gyerkőccel lenni. Ne érts félre, eszem ágában sincs ítélkezni, sőt, nagyon is örültem, amikor épp egy „szökésben” lévő anyuka hozzánk sprintelt lazítani! De én sokáig nem álltam készen arra, hogy egyedül induljak „programozni”. Nincs mit ragozni ezen, én csak most, Lölő 11 hónapos korában értem meg rá.

Házon kívüli programjaim alkalmával ezt-azt sikerült végiggondolnom. Például azt, hogy gyakorlatilag már hónapokkal korábban is elmehettem volna otthonról, csak az a tudat, hogy jaj, mi lehet vele nélkülem, nem hagyott kilépni az ajtón. Ha elő is fordult, hogy egy-egy órára el kellett szaladnom ügyeket intézni, már a harmincadik percben ökölbe szorult talppal ültem a sorszámommal a hivatalban. Persze, amikor hazaértem, épp észrevette a gyermekem, hogy jaaaa, anya, te nem is voltál itthon... Ilyenkor mindig úgy megkönnyebbültem, mégis úgy indultam el a következő kötelező körre, mint akinek a fogát húzzák. Aztán, ugye, jött a szeparációs szorongás is, és nem tehetek róla, de egyszerűen meghasadt a szívem, ha sírni kezdett utánam, pedig csak a fürdőszobába mentem kiteregetni. Aztán persze bele lehet ebbe jönni.

Mégis hogyan lehet odáig jutni, hogy csak úgy kilépsz az ajtón? Egyrészt, van egy olyan szuper férjem, aki azt mondja, menj. Nem most mondja, mindig is mondta, de elfogadta, hogy csak most tudok indulni. Másrészt, tényleg el lehet fáradni. Nagyon. A kis csecsemőnkből egyszerre kisgyerek lett, aki akar, aki sokkal több figyelmet igényel, aki már sokkal többet szeretne játszani, aki jár, aki felfedez, aki még nem tudja, miért veszélyes felállni egy nyíló szobaajtónál. Aztán ott van az az állandó kialvatlanság, az időnként boruló napirend, aztán a folyamatosan bújó fogacskák, meg a napok, amikor egyszerűen nem akar délután aludni. Vagy délelőtt. Meg a szobafogságra kényszerítő vírusok és a szmog. És valóban azt éreztem, hogy levegőhöz kell jutnom.

Oldalak

  • 1
  • 2