3000 métert zuhant és 11 napig bolyongott a dzsungelben a repülőgép-katasztrófa egyedüli túlélője

Az egyetlen túlélő

A gép maximális repülési magassága nem tette lehetővé, hogy átrepüljenek feltornyosuló felhőzet felett – azt legfeljebb kikerülni tudták volna –, a kapitány azonban úgy döntött, hogy nem fordul vissza, hanem megkísérli az átjutást a zivatarfront felhőzetén. A fedélzeti rádión figyelmeztették az utasokat, hogy mindenki foglaljon helyet, és kösse be magát az ülésekbe.

Ahogy a gép berepült a zivatarfelhőbe, azonnal erős turbulenciába került, a heves légáramlás papírrepülőként dobálta a repülőt, ami körül vakító villámok cikáztak az utasok legnagyobb rémületére. Hirtelen egy hatalmas csattanás hallatszott, majd heves, hideg légáramlat vágott be az utastérbe. A villámcsapás miatt a gép törzse kettétört, és az 508-as járat irányíthatatlan meteorként zuhant a föld felé. A roncsok az amazonasi esőerdő sűrű, lakatlan vadonjában csapódtak a talajba, távol minden ember lakta településtől.

Az ülésébe szorosan beszíjazott Juliane a csodával határos módon túlélte a több, mint három kilométer magasból történt lezuhanását. Nincs rá pontos magyarázat, hogyan úszhatta meg viszonylag kevésbé súlyos sérülésekkel a halálos zuhanást, valószínű, hogy a rendkívül sűrű lombkorona is szerepet játszhatott ebben. Amikor magához tért, először az édesanyját szólongatta. Az egyik kulcscsontja eltört, feldagadt bal szemével alig látott, a jobb combján pedig hosszú vágás éktelenkedett. Többször is elájult, mire végre sikerült kiszabadítania magát a roncsok közül.

Egész álló nap az édesanyját kereste a szinte áthatolhatatlan dzsungelben szétszóródott roncsok között, de nem talált rá Mariára. Csak ekkor döbbent rá, hogy a gép fedélzetén tartózkodó 92 személy közül egyedül ő maradt életben. Juliane – aki mint a szülei, szintén zoológusnak készült –, gyerekként sokat tartózkodott apjával a dzsungelben, aki bevezette a vadon titkaiba, és az őserdei környezethez való alkalmazkodásba, mindez pedig felbecsülhetetlen értéknek bizonyult a túlélésében.

Miután leküzdötte az őt ért súlyos sokkot, vízcsobogás hangjára figyelt fel a vadon háttérzajában, és áttörve magát a sűrű aljnövényzeten, egy kisebb folyó partjára ért. Elindult a víz folyásirányát követve, abban bízva, hogy előbb-utóbb emberi településre bukkan.

A negyedik napon a repülőgép egyik leszakadt roncsáa botlott, köztük három ülésre, melyek mindegyikében ott voltak még beszíjazva a szörnyethalt utasok. Az egyikük zsebében egy zacskó cukorkát talált – ez lett a legfőbb élelemforrása a megmeneküléséig még hátralévő napokban. Nagyjából ekkor hallotta meg a magasból érkező motorzúgást is, a lezuhant gép keresésére indult mentőegység helikoptereinek hangját.

Azonban hiába integetett és kiabált, a helikopterek személyzete sem őt, sem pedig a roncsokat nem pillanthatta meg a dzsungel rendkívül sűrű lombkoronája alatt. Nem tudott hát mást tenni, tovább követte a folyót, amikor megpróbáltatásainak kilencedik napján végre megpillantott egy kunyhót. A fából összetákolt folyóparti kalyibában azonban nem volt senki. Egy parthoz kötött motorcsónakot is felfedezett, aminek volt is benzin a motorjában, de Juliane lopásnak tartotta volna, ha elköti a csónakot. Némi benzinnel kitisztította viszont az elfertőződött sebeit, amit már elleptek a nyűvek. Elhatározta, hogy az éjszakát a kunyhóban tölti.

Még nincs vége, lapozz!