Gyerekkorom pillanatai egészen új értelmet nyertek számomra

Mindannyian a szokásaink rabjai vagyunk.

Újraélt pillanatok

Vettem magamnak egy csodaszép kosarat.
Tudjátok olyan „piacrajárósat”.
Ne ilyen “öreg nénikésre” gondoljatok.
Fonott, belül elegáns béléssel.
Abba pakolom a friss gyümölcsöket, zöldségeket, mert mióta egyedül vagyok, sokat járok piacra.
Luckóval is sűrűn megyünk.
Vele még jobb, mert kettesben mindig betolunk egy hatalmas nagy sajtos-tejfölös lángost a vásárlás után.
Imádom a hangulatát.
A színeket.
A hangokat.
Az illatokat.
A nyüzsgést.
A zsongást.
A zsibongást.

Ma reggel is ott kezdtem.
Edzés előtt sétáltam egyet a közeli piacon és telepakoltam a kosaramat.
Hétközben mindig gyors vásárlást intézek éppen valamelyik szupermarketben, de a szombati piacozásnak megvan a maga hangulata.
Pláne úgy, hogy most már egy csomó mindenkit ismerek, rám köszönnek, integetve járom végig a sorokat. (Tiszta celeb vagyok...hehe)
Nem tehetek róla. Egyszerűen odáig vagyok az öreg nénikért, bácsikért, akik a kertből leszüretelt portékájukat mérhetetlen nagy szeretettel kínálják.

Anyu és Apu a mai napig minden szombat kora reggel kijárnak a helyi piacra és zsibongva vásárolnak.
Imádom.
Náluk ez már hagyománnyá vált.
Mint ahogy annó a nagypapáméknál is.

Emlékszem...
Kislányként mi is a húgommal mindig mentünk velük.
Apuék mindenkit ismertek és tudtuk, hogy éppen hol van a legfrissebb, legszebb minőségi áru.
Visszasírom azt az időt.
Ezeket mind a múltam neszeinek élem meg.
Minden pillanatot, érzést.

Emlékszem...
Apám belső intuícióból vásárolta a húst a pultból és kérges tenyerével áldásként fogta meg az aznapi pörköltnek valót. Szemével megkívánva választotta ki a legszebb ebédnekvalókat.
Anyám minden egyes paprikát, répát, paradicsomot, hagymát, krumplit, almát, narancsot, illatos citromot ezerszer megnézett, megtapogatott mire kiválogatta a kis átlátszó nejlonba az árut.

A friss ropogós kovászos uborkát mindig megkóstolhattuk, a szalámikat, kolbászokat, sonka falatokat ingyen ízlelhettük meg a tesómmal.
Majd otthon mosás nélkül szakítottuk ki a zacskóból a legszebb gyümölcsöket és csöpögő, csurgó lében élveztük a tesómmal az ízeket.
A jó kis szabolcsi almát. Az éretlen savanyú szilvát.
A friss álomsárga banánt. A mosatlan vérpiros epreket.
A szőrös barackokat. Óriásszemű szőlőket.

Néha hiányzik. A gyerekkorom. A szokásaink, amit most már én is beleépítettem a mindennapjaimba, csak egy picit másként.

Holnap este jön haza Luca és megsütöm neki azt az almás pitét, amit tegnap reggel kért tőlem.
Frissen. Ropogósan. Forrón.
Tocsogósan, fahéjasan, szabolcsi almával megsütve...amit úgy válogattam most ki, mint 20 éve anyunál láttam.
A piacon.

További gondolataimat megtaláljátok a közösségi oldalamon is!
Várlak szeretettel!
Töltődj! Olvass! Inspirálódj!

Leadfoto és fotó : pixabay.com