Dackorszak: íme, az első felvonás!

Kacagásból visítás

A heves tiltakozások, az én egyedül, ha nem tetszik valami, majd megmutatom én, hogy is lehet sikítani időszaka nálunk tényleg egyik napról a másikra kezdődött. Emlékszem az elsőre: a kacagva nevetős játékból egy pillanat alatt óriási balhé lett, amikor voltam olyan balga, hogy megkínáltam vízzel a gyermekem. De milyen anya az olyan, aki egy nem épp alkalmas pillanatban közelít a csemetéjéhez szomjoltás céljából? És az az anya mit képzel magáról, aki nap mint nap (!) naptejes kenegetéssel kínozza a gyermekét, amikor látja, hogy az mennyire fájdalmas? És ugyan tisztában van-e tettei következményével az a mami is, aki előbb leteszi a 10 literes, forró levessel teli fazekat a pultra, és csak utána veszi ölbe a gyermekét, és nem fordítva?!

Ciki, nem ciki, Pulyka Pannát nézve néha legszívesebben nevetnék, mert annyira elképesztően cukin húzza fel magát! Az a gyerek, aki tavaly még csak ökölbe szorított mancsocskákkal feküdt és nézegette a falon a kisbárányokat. Na, szóval, időnként tényleg annyira édesen dühös, hogy kacagva zabálnám meg. Fül- és szemtanúja voltam például annak, amikor felfedezte, mennyivel drámaibb a pillanat, ha nemcsak sír, hanem visít is. És most őszintén mondd meg: te nem nevetnél gurgulázva (szigorúan csak belül), ha a csemetéd a tükör előtt próbálgatná a hisztifokozatokat?! :)

Ilyen, ha nemet mondok

Visszatérve az ölbe kéredzkedésre. Igen, az „anyafüggés” most erősödni látszik. Van, hogy a vidámságból – látszólag minden ok nélkül – egy pillanat alatt óriássírás lesz, és az első könnyekkel Lölőkém is megérkezik hozzám, hogy vegyem fel. Jaj, és ez olyan nehéz! Mert én ugyan nem csinálok ügyet abból, hogy felvegyem-e vagy ne, mert mi azért állandóan ölelkezős, szeretgetős família vagyunk, de amikor épp az ebédjéhez szeletelem a nyers húst, vagy, mondjuk, huszonnégy, testemre erősített táskával, szatyorral, plusz babakocsival egyensúlyozom a bejárati ajtónál, nem tudok lehajolni érte. És tudom, hogyha fölvenném, a kis fejét a vállamra hajtaná, megölelné a nyakam és dorombolna, mint egy kiscica. És tudom, hogy ezerszer lesznek még ilyen helyzetek, de mindig bánt a dolog. Ahogyan az is, hogy néha még ideges is vagyok amiatt, hogy csak derékszögben tudok állni a mosogatónál vagy a sütő előtt, mert, ha kihúznám magam, rálépnék Lölőre, aki biztos, hogy addig nem tágít, míg fel nem veszem.

Szóval, látod, a dackorszak nem csak a csecsemőből lett kisgyereknél van, ilyenkor mi, felnőttek is dacolunk rendesen…