Képzeld, egy anya is lehet fáradt!

Minta vagy

Elfáradsz, mert felelősséggel tartozol egy kis életnek. Elfáradsz, mert te vagy a pici életed első számúja, a te tetteid, a te hangulatod, a te viselkedésed, vagyis te vagy a pici életed mintája. Elfáradsz, mert egy anya is elfáradhat. Lehet ezt érezni! Lehet ezt mutatni is! Sőt, el is lehet ezt mondani! Bárkinek, de legfőképpen magadnak. Mert anya miért is ne mondhatná el azt, hogy elfáradt? Miért is kellene azt gondolnia, hogy ezt egy anyának tilos érezni? És miért kellene azt is letagadnia, hogy vannak napok, amikor rosszabbul viseli mondjuk, a dackorszak miatti hangulatingadozásokat vagy az elégedetlen hangokat? Igen, nekem is vannak olyan pillanataim, perceim, óráim, napjaim, amikor „ó, bárcsak egy órát egyedül lehetnék”-re vágyom… (Az más kérdés, hogy amint kihúzom itthonról a lábam, már hiányzik az én pálmafafrizurás gyöngyöcském.) Noha tudom, ezek teljesen természetes és helyénvaló érzések, jól esett és megnyugtatott, hogy ebben egy kineziológus is megerősített. Sőt, az is kiderült, hogy kerek e világon nem én vagyok az egyetlen fáradt édesanya.

Agyalunk, a probléma meg marad

Szóval, van nekem egy Kőszegi Zsuzsannám, akitől pont azt hallottam, ami egy ideje már zakatolt az agyamban: a gondolatok becsapnak, és minél többet gondolkodunk a saját dolgainkon, annál rafináltabbakká válunk önmagunk és mások felé. Szépítünk, elbagatellizálunk ezt-azt, a probléma viszont nem oldódik meg. Én meg jól elhatároztam, hogy bizony nem elmélkedem tovább ezen a fáradtságdolgon, hanem átlendülök. A kineziológiáról, bevallom, nem sokat tudtam, eddig pont megelégedtem annyival, hogy van az az izomteszt, ami olyan információkat ad, amit nem tudatos gondolatok irányítanak. Végre! Meg hallottam azokról a fincsi Bach-virágcseppekről is, amelyek segítenek lelkünk ráncainak felvarrásában… És nagyjából ennyi.