Ki a hibás? - Sánta Laci blogbejegyzése

Néha hajlamos vagyok nem észrevenni, hogy milyen is igazából az életem. Elfeledkezem arról az örökbecsű igazságról, hogy csak a jót nézd. A jót nézd az életedben, de csak a jót nézd a másik emberben is. Elfordítom a tekintetem azokról a dolgokról, ami az életemben vagy bennem érték, és bizony hajlamos vagyok csak azt látni, amilyen nem vagyok, vagy amit nem kaptam meg. Olyasmire vágyakozni, ami nem az enyém. Persze most azonnal írhatnám is magyarázatképpen, hogy ilyen az ember, így van összerakva, vagy akár azt, hogy ezzel machinál az elme, így próbál bennünket irányítani, álomvilágban tartani… De hagyjuk ezt a maszlagot.

Miért csinálom?

Most komolyan! Miért csinálom? Miért érzem folyton azt, hogy fáradt vagyok, fáj a hátam, fáj a sarkam, merev a derekam, miért látom csak azt, hogy mit nem kaptam/kaphatok meg, miért van rajtam egy ilyen lemondó-elégedetlenség? Mi a büdös francért sajnálom magam? Mintha folyton keresnék valamit, vagy az után sóvárognék, amit nem kaptam meg, s mivel nem kaptam meg, a testemet szinte észrevétlenül átjárja a szomorúság. De mitől vagyok szomorú?

Van egy pont, amikor megelégelem ezt az állapotot, és beszélgetni kezdek magammal. Csak egyszerűen és praktikusan. Tiszta kérdéseket próbálok föltenni és várom a választ. Lehet, hogy ezt egyesek betegesnek, vagy nevetségesnek tartják, de nekem mindig működik. Így szoktam magamat a saját hajamnál fogva kirángatni egy olyan állapotból, amiben már nem akarok lenni. Szóval beszélni, kérdezni kezdek. Kicsit lenyugszom, két-három mély lélegzet és befelé figyelek a fejemben, a testemben. Megfigyelem, hogy mi bajom van. Hol, mit érzek. A testünk ugyanis azonnal jelez.

Sajog a sarkam, kicsit merev a derekam, mintha egy nagy tégla lenne a helyén, a hátam közepe a szív tájékán szintén sajog… Persze a mi nyelvünk csodálatos, de talán nem értékeljük eléggé. Rögtön jön a mondás: Nem áll a sarkára, mindent a szívére vesz, rosszmájú, túlvállalta magát… és még sorolhatnám. És folytatódik a párbeszéd.

Miért fáj?

Mi fáj? Miért fáj? - és ahogy jönnek a válaszok, egyre csak azt kérdezem, hogy miért? miért??? - így jutok egyre közelebb és közelebb a probléma igazi gyökeréhez. Nem elégszem meg azzal, hogy a sarkam azért fáj, mert bokasüllyedésem van… Értem, de miért? Mert lejárod a lábad. :) Ok!, de miért? Mert folyton mész és mész… És miért? Mész az elismerés után. DE MIÉRT? Mert ha elismernek, akkor szeretnek. És mi van akkor, ha nem szeretnek? Szükségem van a külső megerősítésre. Miért? Magadat nem ismered el. Nem gondolod magadról, hogy szerethető vagy. Miért? Mert te rossz vagy.

És végre eljutottunk a probléma gyökeréhez. Valahol mélyen legbelül azt gondolom, azt hiszem magamról, hogy én rossz vagyok. Így aztán nem vagyok jó, vagyis nem vagyok jó senkinek, így magamnak sem. Nem vagyok jó ember, jó társ, jó színész, nem vagyok jó erre vagy arra a szerepre, mind az életben, mind a munkámban…

De mit várok? A hasonló hasonlót vonz. Ez a vonzás törvénye. Ha egyfolytában ezt sulykolom magamnak, hogy nem vagyok elég jó, akkor az életemben sem lesz másképp… Vagyis valamit folyton elszúrok, csak megyek és megyek, szinte rohanok, mégis csak a második vagy harmadik leszek… Ettől aztán szenvedni fogok, hogy nem én lettem a nyerő, és íme, a 22-es csapdája. Ugyanott tartunk. Fájni kezd ez meg az, szomorú leszek, fáradt…

Fotók: Femcafe/CET