8:40-kor ébredtem, így a tegnap este félbehagyott A HÍD című sorozat második évad hetedik részének maradék 20 percét befejeztem. (Hát, a végén elrabolták a csajt a kórházból, csak mondom.) Lassan tudatosult, hogy nincs ugyebár citrom, amiért majd le kell szaladnom a zöldségeshez, (ami a kaputól legalább 30 méterre van), hogy még indulás előtt elkészíthessem a cuccot. Tudod, neera… :)
Femcafe katt! blog
Ma is reggel tíztől volt próba, időben fölkeltem, hogy elkészítsem két liter barna lötty formájában a reggelit, a tízórait, az uzsonnát, az ebédet, a… mi van délután? Estebéd… meg vacsora. Na, jó. A szemfülesebbek már innen levágják, hogy mivel nehezebben megy a fogalmazás, nem ez volt a legkönnyebb napom.
Pár napja egy kedves kollégám említette, hogy most végigcsinál egy léböjtkúrát… Tíz naposat. A baráti társaságomból már többen is mondták, hogy a Neera milyen jótékony hatású. Sőt, van olyan is van, aki 3-4 havi rendszerességgel megcsinálja. Többször elhatároztam, hogy belefogok, de nem tettem. Pedig be is szereztem egy dobozzal. De most végre elkezdtem… De még hogy?!
Végre újra elmentem repülni! Nem tudom, említettem-e már, de az egyik hobbim a siklóernyőzés. :) Tavaly tavasszal kezdtem vele foglalkozni, és azóta, ha tehetem, kijárok a többiekkel reppenni. Voltam már Lijakon, Szlovénában, egy Algodonales nevű kis faluban, Spanyolországban, de elmondhatom magamról, hogy repültem már Tiznit közelében, az Atlanti óceán partjainál, Marokkóban, Afrikában. Erre aztán különösen büszke vagyok! És persze megfordultam már gyönyörű országunk egynéhány siklóernyős starthelyén is. Legutóbb Vértesszőlősön csapattuk.
- Sziasztok. Laci vagyok.
- Szia Laci! - mondják csoport ma összegyűlt tagjai.
- Nos… be kell vallanom, sorozatfüggő vagyok.
- Bravó! - hangzik fel a második sorból. - Ez az! Szép volt! - mondják leghátul… Kis, gyorsan elhalkuló taps.
- Húhhh! Jó hogy végre ki tudtam mondani, köszönöm nektek!
Mindenki mosolyog, bólogat, és a szemekből együttérzés és bátorítás sugárzik. Ahogy lejövök az emelvényről, néhányan elismerően megpaskolják a vállam, és egy srác pedig, ahogy visszaülök a helyemre, meglapogat. Pont így éreztem magam, mint egy anonim sorozatfüggők kedd esti klubján, amikor az egyik kedvenc tévésorozatom utolsó évadának utolsó része után megvilágosodtam. Igen, sorifüggő vagyok!
Nemrég hazautaztam a szüleimhez Békéscsabára. Nagyon vártam már. Szeretek hazamenni. Mindig csönd és nyugalom van otthon. Egy szép családi házban lakunk, a kertben virágok, gyönyörű gyep (apa nagyon sok gondot fordít rá), rózsák és fenyők, amiket két igazi rosszcsont kutya tarkít. Imádom őket. Az egyik egy Bolognese, a másik pedig Jack Russel terrier.
Már említettem, hogy a szüleimnél van két kutya. Az egyik egy Bolognese a másik pedig egy Jack Russel terrier. Kitalálhatod, hogy melyik az enyém! Naná, hogy az utóbbi! A neve Jacky. Tudom, nem túl kreatív. De ha hiszed, ha nem, egy Animal Cannibals számot hallgattam (Kezeket a magasba), amikor kitaláltam a nevét. Ja, és mesébe illő volt a találkozásunk!
Nemrég egy rövid szinkronmunka után hazafelé vágtattam Fruzsival, a kis Renault Cliómmal, közben zene szólt a kocsiban, én meg szokás szerint énekeltem. Előttem egy sötét színű VW Polo poroszkált. Megálltunk egymás mögött a lámpánál. Egy lány vezette az autót, belepillantott a tükörbe, és megakadt az épp önálló (kocsi)koncertet adó fiatalemberen a szeme és nem is tudta levenni róla azt. Olyannyira, hogy késve indult a zöld jelzésnél.
