Minden a fejedben dől el!

Végre újra elmentem repülni! Nem tudom, említettem-e már, de az egyik hobbim a siklóernyőzés. :) Tavaly tavasszal kezdtem vele foglalkozni, és azóta, ha tehetem, kijárok a többiekkel reppenni. Voltam már Lijakon, Szlovénában, egy Algodonales nevű kis faluban, Spanyolországban, de elmondhatom magamról, hogy repültem már Tiznit közelében, az Atlanti óceán partjainál, Marokkóban, Afrikában. Erre aztán különösen büszke vagyok! És persze megfordultam már gyönyörű országunk egynéhány siklóernyős starthelyén is. Legutóbb Vértesszőlősön csapattuk.

Vértesszőlősön

Annyit mindenképp tudni kell, hogy az egyik legdurvább hegymászást kell produkálni, hogy felérj a starthoz. Van úgy, hogy ezt napjában többször is megmászod. Nem akarok túlozni, de kb. 50-70 méter hosszan, gyakorlatilag 45 fokos szög a gyökerekkel, levelekkel, kövekkel, sziklákkal és persze puha földdel borított hegyoldal, ahol föl kell caplatni. A hátadon egy hatalmas hátizsák, amiben az ernyő van, általában 18-20 kg, persze felszerelés válogatja. Az enyém kb. 19 kg. Ebben benne van a napi víz és elemózsia és persze meleg ruha. Azért a levegőben elég hideg tud lenni. A leszállóban hagyjuk az autókat, kisbuszokat és onnan vágunk neki gyalog.

Amikor elkezded, nagyon “lájtos”. Szép fokozatosan kezd emelkedni a terep. Aztán van egy pillanat, ahol meglátod ezt a brutális 45 fokos lejtőt, vagy inkább emelkedőt, de tudod, hogy föl kell menni, mert repülni KELL!!! 5-8 perc után elkezded egyre nehezebben venni a levegőt, keményedik a vádlid és persze folyik rólad a víz. Csak szólok, hogy még fél távnál sem vagy. Előtted is mennek, mögötted is trappolnak, így folyton kattog az agyad, hogy nem tudok nagyon lassítani, mert akkor feltartom a sort, gyorsabban se nagyon tudok menni… Persze meg lehet állni pihenni, félre állni, hogy a mögötted lévő, esetleg nagyobb tempót diktáló kolléga elmenjen, de tudod hogy van ez… folyton bizonyítani akarsz. Magadnak is, de főleg másoknak. ;)

Mindenkinek megvan a maga módszere. Van, aki nekiiramodik, nyomja, amíg bírja, aztán megpihen egy kis időre. Van, aki pedig lassan megy, és percenként megáll egy percre. Az én módszerem, hogy nem erőltetve, saját tempóban, ami egy kicsit lassabb ugyan a többiekénél, de hosszabb ideig megyek és csak épp hogy szusszanni állok meg, nem ülök le, nem állok percekig, hanem próbálok egy tempóban fölmászni. Viszonylag rövideket lépek, már csak a termetemből adódóan is, néha belekapaszkodok a kiálló gyökerekbe, sziklákba, esetleg a földbe, ha véletlenül megcsúszik a lábam, de semmiképp sem rohanok. Viszont van egy pont, amikor azt hiszed, hogy a vádlid szétdurran. Na, most vagy kb. fél távnál! Nem egyszerűen ég, hanem olyan elképesztő módon bedurran, megkeményedik, hogy azt érzed márvánnyá kövesedett súlyok vannak a vádlid helyén. De nem állsz meg! Nyomod tovább! Kicsivel később már a mellkasodban is éget, igen, van tüdőm, érzem, ez nagyszerű… már csak száz méter!

Rotinosabb pilóták a hegy lábánál félmeztelenre vetkőznek és úgy vágnak neki a meredélynek, mások pedig cserepólóval készülnek, hogy a nagy menet után lecserélhessék az izzadt ruhadarabot. Mikor aztán felérsz, igazán édes a pihenés. Kis víz, kis kaja és nagy szakértés. Én csak kezdő vagyok, nem értek még túl sokat az árulkodó jelekből. Így mindig csak hallgatni szoktam, hogy most hány méteren lesz a felhőalap, felhőképződés, összeállnak vagy nem állnak össze, milyen erős a szél, melyik irányba indulj a hegyről, mit lehet tudni a helyi adottságokról, a hegy sajátosságairól stb.

De hogy miért az a cím, hogy a fejedben dől el minden?!

Amikor legutóbb ezen a hegyen jártam, amolyan siklóernyős kifejezéssel: csúnyán “befáztam”, azaz fára szálltam. Na, most erről persze nem szóltam az anyukámnak, mert nem akartam borzolni az idegeit, úgyhogy te se szólj! ;) De íme, egy kép, hogy néztem ki alulról:

Semmi bajom nem lett és az ernyő is karcolás nélkül megúszta.