Otthon

Nemrég hazautaztam a szüleimhez Békéscsabára. Nagyon vártam már. Szeretek hazamenni. Mindig csönd és nyugalom van otthon. Egy szép családi házban lakunk, a kertben virágok, gyönyörű gyep (apa nagyon sok gondot fordít rá), rózsák és fenyők, amiket két igazi rosszcsont kutya tarkít. Imádom őket. Az egyik egy Bolognese, a másik pedig Jack Russel terrier.

Visszajönni nehéz

Egy nagy baj van a hazautazással. Mindig van egy olyan pont, amikor elszomorodom. Annyira szeretek otthon lenni, hogy nem jó eljönni. Ahogy közeledik a visszaindulás ideje, egyre hallgatagabb leszek és nehezebb lesz a szívem. Persze szeretek vezetni, utazni, szeretek Pesten élni, de amikor indulni kell, befordulok.

30 éves bőven elmúltam, mégis nagyon ragaszkodom a szüleimhez. Bár szerintem ez természetes. Nálam legalábbis. Nem beszélünk túl sokat telefonon, mert mindenki elég elfoglalt (vagyis én), de amikor összejön, akkor akár órákig trécselünk. Ingyen beszélünk egymással. Nemegyszer előfordul, hogy telefonos segítséggel főzök. Mindig mondom anyának, hogy épp hol tartok, ő pedig már mondja is a következő lépést. Sőt, nemegyszer az is előfordult már, hogy anya felhívott, “Kisfiam, most már beírtam a feketepontot! Nagyon régen hívtál!” és percekkel később apa is hívott, anélkül, hogy tudta volna, hogy anyával épp beszélek, így családi konferenciabeszélgetésbe fogtunk. Na, ennyit a véletlenekről.

Szóval otthon voltam, és isteni volt! Minden késő délután elmentünk az Árpád Fürdőbe és a meleg gyógyvízben áztattuk magunkat. Az sem számított, hogy ha rossz idő volt. Csak ültünk a szabadtéri medencében, beszélgettünk és közben esett az eső. Nagyon jó érzés volt. Ha teheted, egyszer próbáld ki!

Jó volt otthon lenni. Valahogy mindig megnyugszom. Nem tudom, mennyire hiszel az ilyesmiben, de annak a helynek olyan a rezgése, olyan békés, hogy nem szeretek kiszakadni belőle. Otthon, a saját szobámban valahogy a csöndnek is más hangja van. Mélyről jövő csendhang. Reggelente pedig isteni a madarak csiripelésére ébredni. Az ablakom előtt pár szilvafa áll. Ja, erről jut eszembe, a redőny olyan tökéletesen működik, hogy gyakorlatilag teljes sötétet lehet csinálni. Ez azt jelenti, hogy ha reggel felébredek, még nem tudom mennyi az idő, lehet akár 11 óra is, de ha nincs kedvem felkelni, tovább alszom, hisz nem zavar semmilyen fény és nincs rajtam az a nyomás, hogy "most már besüt a nap", vagy "már ilyen késő van, tényleg fel kéne kelni"... Ez engem nagyon meg tud nyugtatni. Teljesen olyan, mint egy pihentető szanatórium. Mivel (Hál’Istennek!) egész évben dolgozom, csak ritkán jutok haza, de amikor otthon vagyok, teljesen feltöltődöm. Azt hiszem, ezért utálom elhagyni azt a helyet. És valószínűleg ezért van az is, hogy egy napra képtelen vagyok hazamenni. Úgy szoktam tervezni, hogy legalább két-három teljes napot otthon tudjak tölteni.

De sokszor “átjáróház” van. A szüleim nagyon szeretik, ha vendégek vannak nálunk. Ilyenkor aztán megy a nagyüzemi sütés-főzés és persze a mosogatás!
Mikor legutóbb otthon voltam, az unokabátyámék is ott voltak. Ők Győrött élnek, de arra a hétvégére fogták magukat, meg a két fiúgyermeküket és leruccantak Csabára. Egyszóval nagy volt a nyüzsgés. Mintha egy nagy olasz családot néznék egy filmben, pont úgy éreztem magam. Az udvaron grillezés, a gyerekek futkároznak a kutyák után (hol fordítva), az asztalnál kártyaparti, hatalmas kajálások. Az asztal mindig tele sokféle finomsággal: sült hús, vinetta (padlizsánkrém), saját készítésű házi kolbász, hurka, saláta, Isteni levesek (Jesszusom, csorog a nyálam!) és persze sok nevetés.

Nagyon szeretem, amikor pezseg az élet! Isteni volt! Szeretem a szüleimet! Éljenek sokáig!