Sztárok

#filternékül: Gulyás Lídia, a motiváló üzenetek életrekeltője a magyar Instagramon

Ha jelen vagy a közösségi médiában, akkor szinte biztos, hogy már te is használtad a szialidia nevű felhasználó ötletes és bátorító üzeneteit és GIF-jeit. A fiatal világutazó, aki legalább annyira elkötelezett a művészetek, mint az emberek megsegítése iránt, őszinte mélyinterjúban mesélt motivációiról és jövőbeli terveiről.

#filternélkül - Interjúsorozat Magyarország legmenőbb influencereivel

Véleményvezérek, akiket százezrek követnek. Divatos ruhák, luxuskozemtikumok, drága éttermek és lélegzetelállító utazások - dolgok, amelyekről a legtöbben csak álmodozunk. Igazán jó influencernek lenni azonban nem olyan könnyű, mint amilyennek elsőre tűnik. Új sorozatunkban hazánk leghíresebb vloggereit, youtubereit és Instagram modelljeit kérdezzük arról, mi a valóság, amit a filterek elrejtenek.

Aki kérdez: Lakatos Melinda

Hinni, tenni, motiválni

Gulyás Lídiát a legtöbben csak a közösségi média GIF-mágusaként, @szialidia-ként vagy a @lidiaontheroad utazó fotósaként ismerik az Instagram-felhasználók. A fiatal lány egyetemista évei alatt élt már Angliában és Ausztráliában is, de most már hosszabb ideje itthon van, dolgozik és mellette töretlenül viszi szerelemprojektjét, a Kedves Üzeneteket. Lídia hisz abban, hogy egymás bátorítása és a közös gondolkodás vihetik leginkább előbbre a világot, ezért időről időre próbálja közösségét jól irányzott, gondolatébresztő írásaival motiválni és inspirálni. Modern, szellemes és személyes kalligrafikus szövegeit fiatalok és idősek egyaránt kedvelik, utazásairól szóló szövegeit és kalandjait bemutató képeit több mint 50 ezren követik nyomon.

A közösségi médiában szerzett tapasztalatai mellett a #filternélkül legújabb részében arról faggattuk, milyen gyerekkora volt, hogyan lett belőle illusztrátor, miért vágott bele különböző személyes projektjeibe, de még hitéleti és társadalmi témákról is szó esett - mivel ezek érdeklik őt a leginkább a kávé és a növények mellett.

Menjünk vissza az időben egy bő húsz évet. Milyen közegben nőttél fel? Milyen értékeket kaptál a családodtól?

Budapesten születettem, négyéves voltam, amikor Solymárra költöztünk a családdal. Öten vagyunk testvérek, nagycsaládból jövök, én vagyok második, van egy nővérem és három öcsém. Szeretem, hogy kicsit fiús a közeg, mert sok mindenre megtanított. Nagyon nyitott kislány voltam, és már nagyon kicsi koromban megmutatkozott, hogy van valamiféle adottságom, aminek köszönhetően jól tudok bátorítani másokat. Nagyon élveztem, hogy ha valakinek segíthettem a leckében, vagy később, ha tanácsot kértek tőlem valamilyen témában. Engem iszonyatosan feltölt és pezsdít, ha azt látom, hogy egy másik embernek valami jót tudok vinni az életébe. Az inspirál, ha másokat inspirálhatok. Ez az érzés nagyon meghatározó része az életemnek.

Milyen volt az iskolás időszak?

Perfekcionista voltam. Minden versenyt meg akartam nyerni. Én voltam a kitűnő tanuló, de közben a lázadó is. Érdekes kontraszt volt, de ennek köszönhettem, hogy megnyertem a tanárok szeretetét, de közben még a diáktársaim is kedveltek. Nagy szám volt, mindenről megvolt a határozott véleményem. Rengeteg erőt és motivációt gyűjtöttem ebből a közegből, mert ismertek és szerettek. Anyukám fogalmazta meg egyszer, hogy olyan voltam, mint egy kis királynő, az identitásom ebből épült fel. A gimi végére rájöttem, hogy mások elismeréséből, a figyelemből táplálkozni egy homokvár, ennél több a világ. Sokan voltak körülöttem, de ezek a barátságok nagyrészt felszínesek voltak. Akkor tartottam magam értékesnek, ha én voltam a középpontban, szomjaztam a figyelmet és az elismerést. Otthon teljesen más volt a helyzet: megszoktam, hogy öten vagyunk, nem csak rólam szól a világ. Tinédzserként ezt nem jól éltem meg, sokszor elzárkóztam a családomtól, falakat építettem magam köré. Ez rendkívül frusztráló volt, mert nem tudtam, hogy miért érzem azt, hogy nem tartozom közéjük, hogy nem tudok elég jól teljesíteni.

Érdekes, hogy ezt mondod, mert általában ez fordítva szokott lenni. Mikor egy gyerek kiszakad a biztonságos családi fészekből, az iskola idegen környezetében romlik a teljesítménye és úgy érzi, senki nem érti meg, nem találja a helyét...

Igen, ez tényleg elég furcsa helyzet. Főleg annak türkében, hogy őszintén azt gondolom, hogy az én szüleim a legjobbak a világon és nagyon szeretem a testvéreimet is. Az a helyzet, hogy mi mindannyian teljesen mások vagyunk, külsőre és belsőre is. Egy azonban közös volt: keresztény értékeket kaptunk otthon. Úgy érzem, hogy köztes generáció vagyunk: a digitalizáció a mi életünkben lett naggyá. Nekem nagyon hagyományos gyerekkori élményeim vannak: otthon festegettünk, rajzoltunk, faragtunk. Anyukám rengeteg kreatív, kézműves tevékenységet mutatott meg nekünk, ezáltal pedig fogékonyabb lettem a művészetekre és az önkifejezésre.

A pályaválasztáskor egyértelműen láttad, hogy milyen utat szeretnél járni vagy inkább sodródtál?

Kiskoromban divattervező akartam lenni. Rengeteg füzetet rajzoltam teli modellekkel és ruhákkal. A kézművesség mindig fontos volt számomra, ilyen táborokba jártam és a szabadidőm nagy részét is alkotással töltöttem. Ha őszinte akarok lenni, kamaszkoromban nem is feltétlenül a jövőm tervezése volt a fontos. A tanulást nem hanyagoltam el, mert szükségem volt a családom és a tanárok elismerésére, de mellette nagyon számított nekem az is, hogy mit gondolnak rólam a kortársak, úgyhogy a bulizás, fiúzás sem állt távol tőlem - ha nem is tudatosan, de valamilyen szinten mégis megfelelési vágyból. 16 éves koromban tettem fel magamnak először azt a kérdést, hogy ki is vagyok én a kereszténységben? Megtanultam a szüleimtől, hogy milyen istenképem legyen, de ezt felvett szokások határozták meg, nem egy személyes tapasztalat. 10. osztályos voltam, amikor elkezdtem tudatosan felfedezni, hogy én ki vagyok és isten nekem kicsoda. Szerintem a vallást nem lehet ráerőltetni senkire, ha mégis megpróbálják, annak az eredménye lesz a lázadás. Ennek személyes megtapasztásnak, meggyőződésnek kell lennie.

A hit személyes dolog, nekem szabályrendszerben sosem működött. Sokat tanultam a Bibliáról, teológiáról, de mindig egészségtelen elvárásokat éreztem. Idő volt, mire rájöttem, hogy nem függhetek másoktól: sem a szüleimtől, sem az osztályomtól, sem egy vallási közösségtől. Ha azt érzed, hogy egy szabályrendszert nem tudsz követni, mert nem tudsz vele azonosulni, vagy nem olyan ütemben tudsz benne fejlődni, mint mások, akkor persze, hogy lázadni fogsz. A megfelelési kényszer levetkőzése, önmagam megismerése vezetett oda, hogy elkezdtem látni, hogy milyen irányba szeretnék haladni az életemben.

Alkotóművészként, ilyen belső vívódásokkal nehéz lehet azzal megküzdeni azzal, hogy mit gondolhat a külvilág rólam, hogyan értékelik majd a munkám. Neked mi segített abban, hogy el tudd engedni annak a félelmét, hogy nem vagy elég jó?

Ki kellett szakadnom ebből a közegből olyannyira, hogy 20 éves koromban egyik napról a másikra kiköltöztem Londonba. El kellett engednem a megfelelési vágyat. Szükségem volt arra, hogy fizikailag eltávolodjak a régi életemtől. Akkor kezdtem el firkálni, rajzolni, cél nélkül, elengedve azokat az érzéseket, hogy vajon ehhez ki, mit szól majd? A költözéssel jobban megismertem magamat, az istenképemet és közben egyre kevésbé lettek fontosak a külső visszajelzések. Visszajött az a gyermeki vágyam, hogy bátorítani, inspirálni szeretnék másokat. Naplóként kezdtem el használni az Instagramot, ami egy megfelelő terep volt arra, hogy könnyedén kivetülhessenek a gondolataim. Ez egy terápiás elfoglaltság volt számomra hét évvel ezelőtt.

Túl a személyes, belső utazáson, hogyan telt az életed Londonban?

Teljesen váratlanul alakult, hogy ott kötöttem ki. A gimi után a MOME-re szerettem volna járni, művészetmenedzsment szakra. Akkoriban ezt csak mesterszakon lehetett tanulni, ezért előtte jelentkeztem művészetelméletre, de annyira nem érdekelt. Utólag már azt mondom, szerencse, hogy nem is vettek fel, de akkoriban nagy törésként éltem meg. Az egyetemi felvételi előtt minden sikerült, úgyhogy ott egy világ dőlt össze bennem. A KREA magánegyetemet kezdtem el, a stylist szakot, ami valójában művészeti alapképzés volt: festés, fotózás, képszerkesztőprogramok. Élveztem, sok kreatív projektben vettem részt, de ennek ellenére kizártnak tartottam, hogy én valaha stylist legyek. A tanárok előtt sem titkoltam ezt, ők is látták, hogy nem ez lesz az én utam, elképesztően kedvesek voltak és segítettek abban, milyen egyetemekre lenne érdemes jelentkeznem. Azt tudtam, hogy művészekkel szeretnék foglalkozni, brandmendzsment oldalról. Láttam azt, hogy egy művész hiába tehetséges a szakmájában, hiába van egy jó márkája, nagyon nehéz boldogulnia a piacon, számomra pedig nagyon vonzó volt az a szerepkör, amit én egy ilyen helyzetben betölthetek.

A KREA után jött London, de nem tudtam, hogy ott fogok találni egy olyan egyetemet, ahol végre azt tanulhatom, amit szeretnék. Elmentem egy barátnőmmel egy hétvégére, együtt körbejártunk néhány londoni éttermet, kávézót, leadta az önéletrajzát, mert épp munkát keresett. Aztán én is felbátorodtam, jelentkeztem egy helyre, ahová fel is vettek. Hazajöttem, majd bejelentettem, hogy hétfőn költözöm Londonba. Fél évig dolgoztam egy étteremben, felszolgálóként, recepciósként, de néha a konyhán is besegítettem. Közben beadtam a jelentkezésemet a Glasgow-i Egyetemre, nemzetközi divatbranging szakra, ez állt a legközelebb ahhoz, amit csinálni akartam. Felvettek és átköltöztem Skóciába. Két évet töltöttem ott, de minden tavasszal visszamentem Londonba, mert ott egy szuper közösség alakult ki és hiányoztak.

Skócia és Anglia között ingázni a mai léptékkel nem olyan lehetetlen küldetés. De hogyan kerültél ezután Ausztráliába?

Megmagyarázhatatlanul vonzódom Ausztráliához. Próbáltam fejtegetni, hogy miért lehet, mert csak annyiban kapcsolódom az ottani kultúrához, hogy édesapám nagy windszörfös, így mi, gyerekként a Balatonon sokat próbálgattuk ezt a sportágat. Még meglepőbb, hogy nagyon határozottan éreztem, hogy Melbourne-be kéne mennem, hogy jó lenne ott élni. Az egyetem study abroad programjának keretein belül felvételiztem egy melnbourne-i egyetemre, hogy ott tanulhassak két szemesztert. Felvettek és költöztem, újra. Előtte még volt egy szuper amerikai út is, amin részt vehettem az egyetem jóvoltából, szóval elég mozgalmas időszak volt. A melbourne-i időszak zseniális volt, ott döbbentem rá, hogy valójában másokat is azért akarok segíteni, hogy ők hálásak legyenek nekem, és így megint visszakanyarodunk oda, hogy szomjazom az elismerést. Rendbe kellett tennem a belső motivációmat, hogy ne a másik hálájáért, ne az elismerésért csináljam ezt a támogató munkát, hanem azért, mert attól vagyok a legboldogabb, ha egy tehetséges ember hatékonyan, őszintén, sikeresen meg tudja mutatni a világnak, ami benne van, akkor is, ha én végig a színfalak mögött teszem a munkám, és nem kerülök ki a sikere mellé a rivaldafényre.

2016 nyarán jöttél vissza Magyarországra, azóta egy reklámügynökségnél dolgozol. Ha valaki ilyen intenzív, kozompolita életet él, hogyan tud újra belehelyezkedni a magyar valóságba?

Miután lejárt az ausztrál tanulói vízumom, azt terveztem, hogy néhány hónapot még maradok kint turista vízummal, de végül több jel is arra mutatott, hogy haza kéne mennem. Tudtam, hogy nagyon hiányozni fog nekem a kinti társaság, de a családom hiánya is egyre jobban emésztett. Sokat gondolkoztam, hogy merre van az utam. Pont a Londonba költözésemkor dőltek le a falak a szüleim és köztem, ami után a távolság valahogy sokat segített nekünk. Minőségibb, mélyebb beszélgetéseink voltak, ami előtte nem volt jellemző. Ennyi év után azt éreztem, hogy szükségem van a családomra, a gyökereimre, ezért eldöntöttem, hogy az év augusztusában hazajövök, de még nem árultam el nekik. Anyukámmal telefonáltam egyik nap, amikor megjegyezte, hogy az akkor 13 éves öcsém azt mondta, hogy szerinte én augusztusban haza fogok jönni. Ők akkor még nem tudták, hogy titokban akkor terveztem, nem is értettem, honnan vehette ezt. Égi jelnek vettem, haza is jöttem augusztusban. Full time dolgozom, amióta itthon vagyok, így most már jóval kevesebb időm jut az utazásra, de nem bántam meg. Szeretek itthon lenni. Nagyon hiszek abban, hogy nem véletlenül születünk oda, ahova, nekem itt van dolgom.

A közösségek meghatározó szerepet játszanak az életedben. A social media milyen részét alkotja ennek?

Nagyon meghatározót. Még a londoni időszakban rengeteg embert ismertem meg az Instagram révén. Több online művészeti közösségnek is a tagja voltam, együtt jártunk fotózni, kávézóba, eszmét cseréltünk, segítettük egymást. Glasgow-ban is szinte havi szinten részt vettem Instagram-találkozón, ahol egyetemisták és alkotók, fotósok együtt mentek el road tripekre. Sokat köszönhetek ennek a platformnak. Itthon és kint is megvolt a követői bázisom, de ugrásszerűen akkor nőtt meg a followereim száma, amikor felkerültem a "Suggested User" listájukra. Ez régen egy olyan adatbázis volt, ahol számon tartották azokat, akik az Insta-közösség aktív tagjai. Az új felhasználóknak pedig a celebek mellé random felajánlott a rendszer engem is, mint érdekes arc. Két hétig voltam fent, ez naponta plusz 2-3 ezer új követőt hozott nekem. Ennek az egyetlen negatívuma az, hogy mivel csak az új felhasználóknak dobja fel ezt a lehetőséget az Instagram, fennáll a veszélye, hogy olyanok követnek be, akik nem lesznek állandó, aktív felhasználói a programnak. A sok "szellemkövetőre" pedig kinek van szüksége?

A szponzorációk miatt volt szükséged aktív követőkre?

Dehogy, én ritkán vállalok el ilyesmit. Szeretem azt a közösségi élményt, amit az Instagram nyújt. Szeretem, ahogy hasonló érdeklődésű embereket hoz össze a világ minden pontjáról, és ahogy valódi, mély kapcsolatok, barátságok alakulnak ki. Sajnos nem tudok minden üzenetre egyesével válaszolni, de mindig örömmel olvasom a kommenteket, az érdekesebb témafelvetésekre pedig szívesen reagálok. A posztjaimban mindig van valami téma- vagy vitaindító, gondolatébresztő tartalom, enélkül nagyon üresnek érezném. Engem nagyon tud inspirálni mások reakciója, véleménye.

Hogyan alakult a profilod fókusza?

Először kizárólag angolul kommunikáltam, a @lidiaontheroad-on, akkor kezdtem el kedves üzeneteket gyártani és fotózni. A kiemelés előtt körülbelül nyolcezer követőm volt, ami hirtelen 40 ezerre felugrott. Akkor jöttek az első együttműködések, Magyarországon pedig egyedinek számítottam egy ekkora közösséggel. Később, amikor már celebek is felregisztráltak már nem volt így! (nevet)

Egy évvel ezelőtt aztán létrehoztam a GIF-es, saját gondolataimról szóló @szialidia oldalt, illetve előtte, 2017-ben a @kedvesuzeneteket, amivel az volt a célom, hogy ragasszuk tele a világot kedves üzenetekkel. Ahogy korábban, 2017 óta több alkalommal, a járványidőszakban is létrehoztam ilyen eseményt a projekt kapcsán, amiben arra bátorítottam a követőket, hogy írjanak cetlikre pozitív hangulatú szövegeket és amint kiszabadulhatunk, tegyük ki őket az utcára. A visszaköltözésem után egyértelmű volt, hogy magyar felületet is létrehozzak, mert nagyon hiányzott, hogy az anyanyelvemen kommunikáljak. Ekkor már tudatosabban, a marketing tapasztalataimat felhasználva építettem a profilokat. Amióta leküzdöttem a megfelelési vágyamat, a komformizmusomat, már lelkesen beleállok minden olyan témába, amiről határozott véleményem van. Legyen az környezetvédelem, párkapcsolat vagy egy társadalmi kérdés - még akkor is, ha adott esetben megosztó. Arra nagyon figyelek, hogy ha valakivel nagyon ellentétes a véleményem, mindig az általa képviselt gondolattal vitatkozom, nem a személyével.

A közösségi médián kívüli életedben milyen távlati terveid, céljaid vannak?

Nagy vágyam egy olyan újhullámos kávézó létrehozása Magyarországon, ami egyben közösségi- és alkotótérként is tud működni. A jövőben is szeretném, ha a környezetemben élő embereket és a művészeti pályán tevékenykedőket tudnám segíteni. Ha már csak egy ember életét megváltoztatom azzal, hogy a segítségemmel, a szakmai tudásomat és a tapasztalataimat felhasználva egy új szemléletmódot kap és boldogabban tud létezni és érvényesülni a világban, akkor én már boldog ember vagyok.

#filternékül: Bíró Barbara Cynthia, a lány, akit egy ásványvizes palackról ismer az ország.

Leadfotó és fotók: Gulyás Lídia

Oldalak

Sztárok
Utazás
Bár Ázsiában őshonosak, a cseresznyefák valójában az egész világon virágoznak, és nem is kell olyan messzire utaznunk azért, hogy káprázatos, rózsaszínbe borult utcákban gyönyörködhessünk.
Sztárok
Bajor Imre még Jáksó Lászlót is meg tudta lepni, aki mindig elővett néhány botrányos viccet a műsorban. Anno még ez is lemehetett az RTL Klub képernyőjén.
Egészség
Nincs mese, a dohányosok testtömege általában valóban alacsonyabb, mint a nemdohányzóké. A kutatók megvizsgálták, van-e összefüggés.