Deák Kristóf: "Ha független filmeket szeretnénk életben tartani Magyarországon, akkor fel kell világosítani a közönséget" - Interjú az Egykutya rendezőjével

Október 2-án mutatták be a mozikban az Oscar-díjas Deák Kristóf legújabb filmjét, az Egykutyát, amit szeptemberben a rangos CineFest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon Közönségdíjjal ismertek el. A tabudöntögető és fordulatos alkotás egy olyan nagyjátékfilm, melynek alapja Varga Lóránt színházi darabja. A főszerepeket Bakonyi Alexa, Döbrösi Laura, Tenki Dalma és Tóth Károly alakítja: négy egykori kollégiumi barát egy viharos éjszakán találkozik újra. Bár korábban úgy gondolták, már soha többé nem fognak egymással szóba állni, ezen az estén fontos, hogy ismét szót értsenek, és végül minden elrejtett csontváz ki is esik a szekrényből. Egy biztos: Deák Kristóf új filmjében nincs hiány humoros beszélgetésekből, izgalmakból és feszült pillanatokból sem. A rendezővel interjúnkban többek között arról beszélgettünk, hogy jött az ötlet, hogy megfilmesítsék a színdarabot, mennyire volt nehéz kivitelezni a forgatást állami támogatás nélkül, de szó esett arról is, mit gondol Kristóf a mostanában megjelent magyar filmekről.

Október elején jelent meg a mozikban az Egykutya, melynek alapja egy színházi sikertörténet, Varga Lóránt darabja. Mikor láttad először ezt a színdarabot és mi volt az első gondolatod róla?

Deák Kristóf: 2020-ban láttam először, és az volt az első gondolatom, hogy “pont az ilyen élmények miatt szerettem bele annak idején a színházba”. Már eleve olyan volt, mint egy filmet nézni, mert annyira közel ültünk a karakterekhez. Nem egy színpadon színészkedtek a színészek, hanem körülültük őket, mintha együtt lettünk volna velük abban a nappaliban, ahol zajlott a történet nagy része. Nagyon intim és ütős élmény volt, és akkora fordulatok, csavarok vannak benne, amelyek miatt másodszori megnézésre egy teljesen új élményt ad, ez is nagyon érdekes volt számomra. Én is sokszor újranéztem, mire eljutottunk oda, hogy filmet csináljunk belőle. A srácok, a PopUp társulat, vagyis az a négy színész, akik a színdarabban és a filmben is játszanak, ők folyamatosan csiszolgatták a játékukat, és vagy száz előadás során a közönség visszajelzéseit is beleépítették, tehát ilyen szempontból is teljesen szokatlan és más, mint amiket eddig csináltam.

Inkább maga a sztori vagy a karakterek voltak azok, amik megfogtak a darabban, és végül arra ösztönöztek téged, hogy megfilmesítsd az Egykutyát?

Deák Kristóf: Mind a kettő, szerintem nagyon ügyesen van kitalálva ez az egész. Olyan képletet valósított meg Varga Lóránt, aki az eredeti darabot írta, ami egészen egyedi módon működik, és pont az tetszett benne, hogy egyáltalán nem olyan, mint egy tipikus film: számítunk valamire, de a végén valami egészen mást kapunk.

Az említett Varga Lóránt mit szólt ahhoz, amikor előálltál az ötlettel?

Deák Kristóf: Lóri nagyon nyitott és nagylelkű, nagyvonalú alkotó, úgyhogy ő igazából rögtön az elején azt mondta, hogy nagyon örül, hogy film lesz belőle, és miben segíthet? Mindig ez volt a kérdés, nem aggódott, hogy hogyan fogjuk eltorzítani az alkotását. Akárhányszor kellett valami ötlet vagy poén pluszba, ha úgy éreztük, hogy valami hiányzik, akkor csak írtunk Lórinak, és másnapra leszállított tíz verziót. Élvezetes volt a közös munka, tele volt pozitív energiákkal, hiszen tudtuk, hogy az alap eleve nagyon jó, nekünk már csak arra kellett vigyáznunk, hogy ne rontsuk el, és lépten-nyomon eszünkbe is jutott mindig valami, amivel még fel tudtuk turbózni.

Mennyire volt hosszú a folyamat, mire az ötletből megvalósult a film?

Deák Kristóf: Ha azt is hozzávesszük, amit a szereplők még nélkülem csináltak, akkor több mint öt évről van szó, de a közös munka ott indult, hogy elkezdtünk a forgatókönyvön dolgozni, aztán az olvasópróbától kezdve a helyszíni próbákon át a forgatással együtt az egész egy pár hónapot ölelt fel. A forgatás maga az csak 13 nap volt, ami különösen kevés egy nagyjátékfilmnél, de itt annyira készen állt mindenki, hogy lehetséges volt ennyi idő alatt minőséget kreálni.

Fontos volt számodra, hogy az eredeti szereplőgárdával dolgozz?

Deák Kristóf: Nagyon, hiszen ez egy kincs egy rendezőnek, ha ennyire jó kémiát talál vagy kap ajándékba. Ha hónapokig keresgéltem volna a magyar színészek között, akkor is csak nagy mázlival tudtam volna egy ilyen jó négyes fogatot összerakni.

A film állami támogatás nélkül készült. Mennyire volt nehéz ezt így kivitelezni?

Deák Kristóf: Nekem ez egy különleges kihívás volt, kimondottan izgatott, hogy tudok-e Magyarországon piaci alapon filmet csinálni. Csúnya szó ez a piaci alap, mert úgy hangzik, mintha üzletet csinálnánk a művészetből, de szerintem egy jól működő történet, ami sokakat megérint, kéne, hogy tudjon úgy működni, hogy a rajongók és a közönség el tudja tartani, hogy a film maga meg tudjon állni a saját lábán - és az ezzel járó alkotói szabadságérzet megfizethetetlen. Az Egykutya pont egy ilyen kompakt projekt volt: kevés nap alatt le lehetett forgatni, tulajdonképpen ezért tudott a szűkösebb keretbe beleférni. Egy nagyobb volumenű, vagy kevésbé közönségközpontú filmprojekt esetén ezt már nem lehet elvárni, ezért van szükség egy jól működő állami támogatási rendszerre is.

Mennyire bonyolult egyébként egy színdarabot megfilmesíteni?

Deák Kristóf: Nem bonyolultabb, mint egy irodalmi művet adaptálni, sőt. A karakterek már készen voltak, a színészek pedig belakták a szerepüket, és ezeknek az alakításoknak a mélysége az, ami egészen más színvonalat hoz, mint amit a legtöbb magyar filmben láthat a közönség. Ez azért is lényeges, mert a felszíni rétegekkel is bátran bánik a történet. Első látásra négy barát találkozik újra 10 év után, és hát mit csinál ilyenkor az ember? Iszonyatosan elkezd vetíteni, elkezdi játszani az agyát, hogy minden milyen szuper, mennyire sikeres vagyok, minden jól megy az életemben, közben belül meg sír. Ez az izgalmas ebben, hogy az elején ez a felszín látszik csak, majd elérünk a másfél óra végére, ahol egyszerre kiderül, hogy itt már a legelejétől fogva egészen más dolgok működtették a karaktereknek minden kis rezdülését, mint amire eleinte gondoltunk. Ebben a fajta mélységben évek munkája van.

Az Egykutya sok tabutémát boncolgat. Rendezőként fontos szempont számodra, hogy olyan munkákhoz add a neved, amelyek fontos társadalmi kérdéseket vetnek fel?

Deák Kristóf: Szerintem nézőként mind eleve azt szeretjük, ha a filmes történetek izgalmas dolgokról szólnak, amiknek van tétje. Úgy gondolom, hogy a tabukban pont ez az érdekes, hogy óriási tétje van annak, hogy ki mikor mer átlépni egy vörös vonalat, és hogy milyen traumák rejlenek a tabu-falak mögött. Mindannyiunk életében van, amiről nem beszélünk, mert ez a “közmegegyezés”, és inkább csak szépen csendben elviseljük, ezért mindenki saját maga cipeli ezt a terhet egyedül. De amikor olyan filmet látok, amiben valaki azzal küzd, amivel én is küzdöttem, annál felszabadítóbb érzés szerintem nincs. Én magam ilyen élményekkel szeretek találkozni, mikor beülök a moziba. Pont az a szépsége ennek a történetnek, azért szerettem bele ennyire, mert a tabukat úgy tudja tálalni, hogy közben nem lehúzós, hanem szórakoztató, mintha egy hullámvasútra ülne fel az ember. Nyilván vannak keményebb kanyarok is benne, de azért elég jól lehet szórakozni közben.

A film egyik központi eleme a magány, a főszereplő Patika érzelmi világával könnyű együtt rezegni. Érezted már magad valaha te is úgy magad, mint az Egykutya elején ő?

Deák Kristóf: Igen, ahogyan az ember felnőtté válik, családos ember lesz, egyszercsak jön sokunknál a ráébredés, hogy hova tűntek a barátok az életünkből? Hova tűnt a játékosság, és mindaz, ami egyébként a többi emberrel kapcsolatos, a társasági élet? Ezek mintha szépen elillantak volna, amitől bizony ki tud üresedni és értelmetlenné tud válni az élet. Ez valahol mindegyik filmemben megjelenik: azt vettem észre, hogy az összes történet, ami elkezd engem érdekelni, az azzal kapcsolatos, hogy nincs értelme az életnek, ha egyedül vagyunk.

Hogyan fogadták a nézők és a szakma a filmet? Milyen visszajelzéseket kaptál eddig?

Deák Kristóf: Majdnem 20 közönségtalálkozónk volt országszerte, jobbnál jobb élményekkel, nagyon lelkes közönséggel. Most már négy héten túlvagyunk, az ötödik hétvége közeledik. Elégedettek vagyunk, de csak a körülményekhez képest, hiszen egyébként sajnos üresek voltak a mozik egész októberben, semmilyen filmet nem néztek, egyszerűen nem járnak mostanában az emberek annyit moziba. Most kapott szárnyra a híre a filmnek, és többen vannak, akik elképesztően lelkesednek érte, nagy hatással van rájuk, akár annyira, hogy többször is megnézik. Egy magyar filmnél azt kell tudni, hogy igazából a bemutatás utáni első és második hétvégén dől el minden. Tehát az első hétvégén viszonylag sokan megnézik a hírverés, az újdonság ereje és a kíváncsiság miatt, és ha ehhez képest a második hétvégén is még majdnem ugyanannyian elmennek rá, akkor a mozi üzemeltetők ebből azt látják, hogy “na, ez egy sikeres film lesz”, ezáltal sok vetítési időponttal tartják bent, sok vásznon, sok moziban. Ha pedig nem, akkor minden héten jön sok más új film, rögtön berakják helyette a következőt, hátha az majd jobban teljesít. Ezt nem tudják a magyar nézők, de ezen áll vagy bukik sokszor egy film sikere, hogy az első két hétvégén minél többen elmenjenek megnézni. Sokan legyintenek, hogy “Hallottam, hogy ez nagyon jó film, de majd még úgyis sokáig adják a moziban, majd elmegyek megnézni a jövő héten vagy később”. Éppen ezért érzékeljük ezt most mi is, hogy a negyedik hétvégére jutott el annyi emberhez a film híre, hogy most már ajánlják is egymásnak, ezáltal egyre többen nézik meg. De ha a független filmeket szeretnénk életben tartani Magyarországon, akkor fel kell világosítani a közönséget: az első vagy a második hétvége az, amikor igazán meg tudják támogatni a magyar filmeket.

Te magad mennyire vagy elégedett a végeredménnyel?

Deák Kristóf: Rendezőként én sosem vagyok teljesen megelégedve a végeredménnyel. De ez a film 117 előadás best of-ja igazából: amit ők a színpadon kikísérleteztek, abból mi ledesztilláltuk a legjobb mozzanatokat, és ezek láthatók a filmben. Mind a négyen óriásit léptek az eredetihez képest, ebben pedig nekem mindig óriási örömöm van, amikor újra és újra megnézem, hogy mit nyújtottak a színészek. De persze mindig más közönséggel is: érdekes, hogy amikor beülök párszáz emberrel megnézni, az hirtelen egy teljesen más élmény. Én azonban sajnos olyan vagyok rendezőként, hogy mindig csinálnám, reszelgetném még tovább, ezt javítanám, azt javítanám, de szerencsére ezeket a végén mindig el tudom engedni. A Mindenkinél is az a helyzet, hogy akárhányszor újranézem, még mindig javítanék rajta valamit, dehát végülis Oscar-díjat kapott, ezzel szoktam nyugtatni magam…

Mikor nekiállsz egy új filmnek, akár amikor az Egykutyába kezdtél bele, benned volt az, hogy Oscar-díjas rendezőként mindenhez, amihez nyúlsz, azt hatalmas elvárások övezik? Van még benned megfelelési kényszer?

Deák Kristóf: Én nem elvárást érzek soha, inkább érdeklődést, ami viszont egy ajándék. Nagyon örülök, hogy van az emberekben a filmjeim, a világom iránt egy nyitottság. Magammal szemben viszont elég nagy elvárásokat támasztok, és ezen belül is mindig az a legnehezebb, hogy mi lesz a következő történet, ami majd annyira megfog, hogy egy-másfél évet az életemből rászánok, és utána is csillogó szemmel tudok mesélni róla egy interjúban. Ez a nehéz része igazából. Nem akarom, hogy mindenkinek tetsszen - azt viszont igen, hogy mindenkihez jusson el, akinek tetszhet, akinek fontos élményt adhat.

Akkor gondolom nem úgy nyúlsz a filmekhez, hogy “Na, én most ezzel is szeretnék Oscart nyerni”.

Deák Kristóf: Nem, a Mindenki esetében sem ez volt a cél. Azt akartam, hogy jusson el minél több emberhez, és aztán úgy adódott, hogy ennek az Oscar-díj volt a legjobb módja, a megfelelő eszköze. Persze sokmindent kellett nagyon jól csinálnunk, szerencsésnek is kellett lenni. A fő cél viszont mindig az, hogy jusson el azokhoz, akiknek hatással tud lenni az adott film az életére, vagy legalább arra az estéjére, amikor épp látja.

Mi változott egyébként az életedben 2017 óta, amikor megnyerted az Oscart? Másképpen dolgozol, másképpen gondolkodsz a szakmádról és állsz hozzá a rendezéshez?

Deák Kristóf: Ezen én is szoktam gondolkodni, nagyon sok minden változott. Bár már 35 éves voltam majdnem, amikor nyertem az Oscar-díjat, a rendezői karrieremnek még mindig nagyon az elején jártam, elég későn érő típus vagyok. Azóta viszont édesapa lettem, megcsináltam a harmadik nagyjátékfilmem, elkezdtem tanítani, meghalt az angliai mesterem, és az ő módszerét próbálom életben tartani több volt angliai osztálytársammal együtt. Tehát lett egy ilyen küldetésem is, hogy rendszerezzem és átadjam azt a tudást másoknak is, amit az évek során összegyűjtöttem. Az Oscar óta tehát mindenképpen megkomolyodtam, és lehet, hogy a játékosság egy kicsit ki is veszett az életemből hellyel-közzel, de azért igyekszem ebből valamit megtartani.

A Futni mentem és a Hogyan tudnék élni nélküled? is hatalmas siker lett nemrégiben a mozikban. Mi a véleményed ezekről, valamint a mostanában megjelent magyar filmekről?

Deák Kristóf: Nagyon kedvelem Herendi Gábor és Orosz Dénes munkásságát is, és mind a két filmről azt gondolom, hogy szuperjó érzékkel találták el azt a bizonyos “feel good” érzést. De ebbe a sorba tartozik tavalyról a Véletlenül írtam egy könyvet, vagy éppen a Fekete pont is. Mesélte nekem több mozi üzemeltető kolléga is, hogy amikor látták, ahogyan az emberek tíz centivel a föld felett lebegve jöttek ki a Futni mentemről, akkor tudták, hogy ez nagy siker lesz. Ez nagy dolog, és óriási hálával is tartozunk nekik mi, többi magyar filmesek, mert nehéz a magyar közönség kegyeiben járni, és olyan filmet csinálni, ami megmarad bennük, valamint sokakhoz el is ér. Ha vannak sikeres példák, akkor arra lehet építeni, hogy talán a következő magyar film is jobban fogja érdekelni az embereket.

Jelenleg dolgozol valami újon?

Deák Kristóf: Egy filmesnek mindig kell dolgoznia valamin, egyszerre akár több dolgon is. Most fejeztem be egy forgatókönyvet, megint olyan téma, ami teljesen új nekem, de persze sok ismerős motívummal. Reméljük, hogy jövőre elkezdhetjük majd forgatni is belőle a filmet, de több más terv is van még a tarsolyomban, amelyek megvalósításra várnak.

Leadfotó, fotók: ACG – Egykutya