Filmkritika: Liza a rókatündérről, spoiler nélkül szabadon

A héten kezdték el vetíteni a mozikban a Liza a rókatündér című filmet, amely igen rövid idő alatt nagy rajongótáborra tett szert. De mire ez a nagy lelkesedés? Suttogásokból, pletykákból lehetett hallani, hogy azért nagyszerű a film, mert ez a magyar Amélie összekeverve Wes Anderson szatírájával. E két név húzóerő, de szerencsére semmi nem igaz a pletykákból. Mert Lizának egyéni hangja van, és ez szó szerint is értendő.

A rókatündér vajon mi

Az első percekben a címszereplő hangjába leszünk szerelmesek és ez tart a film utolsó képkockájáig. Egyéni a hang és egyedi a személyiség. Liza (Balsai Mónika) egy bizonyos csudapesti japán nagykövet özvegyének ápolónője. Egy naiv, de szeretni való lány, aki éppen 30. születésnapját ünnepelné, amikor váratlanul kinyílik előtte a világ, tele új élményekkel, pasikkal, néhány csúnyán végződő találkozással és egy japán rock sztár szellemével.

Japánban a múltban úgy hitték, hogy a rókatündérek elátkozott női démonok, akiket ha egy férfi megkívánt, halállal lakolt. És ez adja Liza alapproblémáját is: A hirtelen felbukkanó és még gyorsabban „felszívódó” férfiak olyan gyorsan váltják egymást, mint a helyi diszkó stroboszkópja. Az egyedülálló naiv lányka jellemfejlődését öröm végigkísérni, mert mindannyiunk átélte egyszer a félresikerült párkereséseket. Nagyon is evilági és emberi helyzetek – ha nem nézzük a véres jeleneteket-, amelyek nem fantázia szülöttei és nem egyedül a 30-as szingli hölgyek fogják szeretni. Bár a Hello Kitty formájú kulcstartó magas labda, meg kell hagyni.

Fotó: YouTube