Formabontó horvát dokumentumfilm idézi fel egy önjelölt diktátor rémuralmát - Fiume vagy halál kritika

A Fiume vagy halál! egy abszurdnak tűnő történetből indul ki, de gyorsan világossá teszi: a politikai szerepjátéknak mindig valós következményei vannak.

Egy város, két emlékezet

Ritkán fordul elő, hogy egy történelmi dokumentumfilm egyszerre legyen vicces, fesztelen és közben nagyon is aktuális. A Fiume vagy halál! (eredeti címén Fiume o morte!) első ránézésre egy játékos, formabontó kísérletnek tűnik, amelyben helyi civilek játsszák újra egy száz évvel ezelőtti politikai történet kulcsjeleneteit. Aztán lassan kiderül, hogy Igor Bezinović filmje nem pusztán szórakoztatni akar, hanem pontosan rámutat arra is, hogyan lesz a megjátszásból hatalom.

A film középpontjában Gabriele D’Annunzio áll, az ünnepelt olasz költő, aki 1919-ben egy csapat katonával bevonult a politikailag bizonytalan helyzetű Fiumébe, és 16 hónapon át sajátos módon uralta a várost. Ebben az időszakban, nem ír nagyon verseket, beszédeket viszont annál inkább. A Telexnek adott interjújában a rendező így fogalmaz: “(...) a megszállásra tekintett úgy, mint egy drámára, egy műalkotásra. Azért nem érezte úgy, hogy írnia kell, mert azt gondolhatta, ő maga a hőse egy színdarabnak.”

D’Annunzio figurája összetett: egyszerre művész, katona, médiasztár és önjelölt politikai vezér. Bezinović filmje azonban nem próbálja hőssé vagy bűnbakká formálni, hagyja, hogy az alak ellentmondásai magukért beszéljenek.

A film egyik legerősebb kreatív döntése, hogy D’Annunziót nem egyetlen színész testesíti meg. Összesen hét különböző helyi férfi ölti magára a szerepét, kizárólag annyi közös bennük, hogy kopaszok. Ez elsőre erős poénnak tűnik, de hamar világossá válik, hogy többről van szó: a diktátor így nem egy kivételes személynek, hanem lecserélhető figurának látszik. Mintha bárki belebújhatna ebbe a szerepbe, ha megkapja hozzá a kellő figyelmet, a tömeget és a körítést. A megszállás története így nem egyetlen „nagy ember” történeteként jelenik meg, hanem egy közös, kollektív emlékként – és figyelmeztetésként is. Mintha a film azt mondaná: az ilyen figurák nem azért veszélyesek, mert különlegesek, hanem mert túl könnyű őket újra és újra eljátszani.

A helyi lakosok jelenléte különös feszültséget hoz létre. Sokuk számára D’Annunzio alakja inkább homályos legenda, mint ismert történelmi szereplő. A film nem próbálja pótolni ezt a hiányt, inkább láthatóvá teszi azt, ahogy a résztvevők keresik saját viszonyulásukat a történelem ezen részéhez. A jelenetek sokszor abszurdak: történelmi beszédek hangzanak el mai utcákon, járókelők között, miközben a háttérben autók jönnek-mennek és turisták bámészkodnak. A múlt és a jelen szándékos keverés folyamatosan emlékeztet arra, hogy amit látunk, nem egy távoli, poros korszak, hanem valami, ami bármikor megtörténhet. D’Annunzio alakja a filmben nem bizonytalan vagy vívódó - mindent meg tud magának magyarázni. Azért ment Fiumébe, mert azt tartotta a legjobbnak a városnak – távozást pedig ugyanezzel a logikával indokolja. A film nem magyarázza túl ezt a gondolkodást, inkább megmutatja, hogyan lehet a vereséget is tudatos döntésként eladni.

A Fiume vagy halál! egyik legfontosabb felismerése, hogy ezt a történetet nem lehet pusztán egyetlen ember szemszögéből elmesélni. D’Annunzio látványos figura, de a film nem mindent köré épít. Ehelyett Fiumét, a várost állítja a középpontba. A film nem próbál mindent egyszerre elmondani, és nem akarja folyamatosan információval bombázni a nézőt. Hagy időt arra, hogy egy-egy jelenet kifusson, hogy egy arc vagy egy mondat súlya elgondolkoztasson. Ez a lassabb ritmus szembemegy a hagyományos történelmi dokumentumfilmek feszített tempójával, de éppen ettől válik hitelessé.

Ez a bizonytalanság különösen élesen jelenik meg abban, ahogyan az olasz és a horvát emlékezet eltérően viszonyul D’Annunzióhoz és a fiumei megszálláshoz. Olaszországban a költő-katonát máig hajlamosak romantikus hősként, különc zseniként kezelni, akinek fiumei kalandja afféle vakmerő történelmi epizód. Horvát oldalról viszont ez az időszak inkább elhallgatott megszállásként él tovább, amely nem illeszkedik sem a nemzeti ideológiába, sem az iskolai tananyagba. A film nem foglal álláspontot egyik értelmezés mellett sem, csak megmutatja a különbséget a két nemzet különböző emlékezete között. A film arra kényszeríti a nézőt, hogy elfogadja: ugyanaz az időszak egyszerre lehet ünnepelt hőstörténet és egy olyan korszak, amiről az emberek inkább megfeledkeznének.

A film ereje abban rejlik, hogy a néző önkéntelenül is párhuzamot von a száz évvel ezelőtti történet és napjaink között. Nem véletlen, hogy nemcsak kritikai, hanem fesztiválkörökben is erős visszhangot váltott ki. A film elnyerte a 2025-ös Rotterdami Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, majd a II. BIFF közönségdíját is, ami ritka kombináció: egyszerre szól a szakmának és a nézőknek. A rotterdami világpremiert követően számos nemzetközi fesztiválon vetítették sikerrel, és két kategóriában is esélyessé vált az Európai Filmdíjon – legjobb európai film és legjobb európai dokumentumfilm jelöléssel.

A Fiume vagy halál! bevon, játszik, provokál. A film végén nem azt érezzük, hogy ez egy történelmi dráma, hanem egy ismerős emberi történet az önhittségről, a hatalomvágy természetéről és a bukásról. Arra emlékeztet, hogy a hatalom gyakran ölt szerepeket, és néha a legabszurdabb látszat mögött is komoly szándékok húzodnak meg.

A film már megtekinthető a magyar mozikban!

Lead: Magyarhangya