Az Oscar-díjas magyar rendező legújabb filmje beléd váj és nem ereszt - Árva kritika

Nemes Jeles László új nagyjátékfilmvje egy fiatal fiú identitásválságát követi nyomon az ’56-os események után.

Örökölt sorsok

Budapest, 1957. Pár hónappal az elbukott forradalom után járunk, egy kibontakozni készülő diktatúra hajnalán. Ebben a veszélyes, bizonytalan időszakban, a romos házfalak és a kötelező ünneplések mögött már kirajzolódik az új rendszer szigorú arca, miközben az ország még fel sem ocsúdott a traumából.

A történet középpontjában a tizenéves Hirsch Andor (Barabás Bojtorján) áll, aki foggal-körömmel kapaszkodik eltűnt édesapja emlékébe. Számára nem pusztán hiányzó családtag, hanem egy elképzelt erkölcsi rend megtestesítője is. A fiú ebből a hiányból épít magának egy idealizált illuziót: a pincében álló kazánhoz beszél, mintha azon keresztül szólíthatná meg a férfit, régi tárgyakat és emlékfoszlányokat gyűjt, és újra meg újra elképzeli, milyen lehetett az az értelmiségi, nagyvárosi apa, akinek csak történetekből ismeri az életét. Ez a fantázia segít neki kitölteni azt az űrt, amely identitásának középpontjában tátong.

Azonban a valóság betör ebbe a gondosan felépített álomvilágba, amikor egy nap megjelenik az erőszakos, mogorva hentes, Berend (Grégory Gadebois), és a fiú apjának mondja magát. A férfi jelenléte nemcsak kényelmetlen, hanem fenyegető: hanghordozása, dühkitörései és nyers modora mind ellentmond annak az idealizált alaknak, amelyet Andor addig magában őrzött. Berend nem kér bebocsátást, nem próbál alkalmazkodni, magától értetődő természetességgel veszi át az irányítást a család élete felett. A ház falai között új szabályok lépnek életbe, és Andornak szembesülnie kell azzal, hogy az elképzelt apa helyére egy ellentmondásos és nehezen elfogadható figura lép. Andor fokozatos átalakulása szinte tapintható: miközben gyűlöli Berendet, egyre több vonásában kezd hasonlítani rá. A korábban befelé forduló fiú indulatosabbá válik, önös érdekek kezdik vezérelni és lassan ugyanaz a nyers erő kezd megjelenni a gesztusaiban, amely ellen addig tiltakozott. A düh, amelyet az új apakép elutasítása táplál, észrevétlenül formálja át a személyiségét.

A film vizuális világa is ezt a belső küzdelmet erősíti. Erdély Mátyás kamerája ezúttal tágabb térben mozog, a sárgás-barnás tónusok mintha egy megfakult fényképből lépnének elő - a korszak búskomorsága szinte rátelepszik a nézőre. A képek időnként szinte idilliek, mégis állandó feszültség vibrál bennük. Egyes jelenetek már-már horrorba hajlanak - a kamera közelről, Andor szemszögébe illesztve követi a reakciókat, így a néző szinte átéli a félelmet és a kiszolgáltatottság érzését.

A film érzelmi súlyát elsősorban a két főszereplő játéka hordozza. Barabás Bojtorján alakítása érett és pontos - képes egyszerre megmutatni a fiú sérülékenységét és azt, hogyan vélik egyre elutasítóbbá az őt körülvevő világ hatására.

Grégory Gadebois karaktere nem démonizált figura, de nem is könnyen szerethető. Nyers, ösztönös, indulatos – ugyanakkor időnként látjuk, hogy van benne valami bizonytalan, nehezen megfejthető törékenység is, mint aki tényleg csak egy családot szeretne és tartozni valahová. A közte és Andor között kialakuló dinamika nem pusztán konfliktus, hanem hatalmi és identitásbeli küzdelem is. Kettejük játéka együtt teremti meg a film legintenzívebb pillanatait: minden közös jelenetükben ott vibrál az elutasítás, a düh és az akaratlan hasonulás.

A mellékszereplők is figyelemre méltóan kidolgozottak és mélyek. Waskovics Andrea rendkívüli érzékenységgel formálja meg a szerető anyát, miközben karakterének belső konfliktusai és aggódása is hitelesen jelenik meg a vásznon. Szabó Eliza korát meghazudtoló érettséggel formálja meg Andor egyetlen barátjának, Sárinak a karakterét, miközben bájos vonásai és kisugárzása szembetűnően emlékeztetnek a fiatal Georgie Henley-re a Narnia krónikái első részéből. Marcin Czarnik lengyel színész, aki többek között a Saul fiá-ban is feltűnt egy emlékezetes, kisebb szerepben, a család egyik régi barátját alakítja, játékával tovább mélyítve a film sokrétegű világát.

Nemes Jeles László legújabb filmjének középpontjába azt a kérdést állítja, milyen apa nélkül felnőni, egy idealizált alak vágyképével a fejünkben, és mit jelent, amikor ez a belső kép váratlanul szembesül egy teljesen más valósággal. A film tematikusan és alaphelyzetében is szorosan kapcsolódik a rendező előző filmjeihez, a Saul fia és a Napszállta világához, mivel mindhárom darab identitáskeresés-történet. Saul a haláltábor poklában véli megtalálni fiát, és a végtisztesség rögeszmés vállalásán keresztül próbál emberségéhez visszatalálni. Leiter Írisz a Monarchia alkonyán kutat eltűnt testvére után, miközben egy széteső világban keresi saját helyét. Az Árva főhőse, Andor szintén családi kapcsolódási pontot keres – csakhogy neki egy apakép bizonytalanságával kell szembenéznie. A rendező szavaival élve: "Ez egy felgyorsított felnövéstörténet; pillanatok alatt kell leszámolnia a fantaziavilággal és az illúziókkal." Még árnyaltabbá teszi a filmet, hogy személyes családi élmények is inspirálták: László saját édesapja is félárván nőtt fel az 50-es években, így a film témája számára különösen közel áll.

Őszinte büszkeség tölt el, amikor egy ilyen igényes, érzékeny magyar alkotás születik. Az Árva egy gyönyörűen megformált, mélyen megrázó film. A színészi játék intenzív, a jelmezek hitelesek, a zene pedig magával ragadó. Magába szippant a textúrája, a hangulata, a mondanivalója - beléd váj, és az utolsó percig nem ereszt. Az a fajta film, amelyen az ember még jó ideig gondolkodik - számomra pedig ezt jelenti a jó moziélmény.

A film a 45. Magyar Filmszemlén került vetítésre és már megtekinthető a mozikban is!

Lead: Magyar Filmszemle