Kipróbáltuk: a Mölltali-gleccser hótalppal

A naplemente túra után a második napon újra a Mölltali-gleccsert támadtuk sível és snowboarddal, viszont pár csúszás után hirtelen megérkezett a már előző nap beharangozott vihar, aminek eredményeként percek alatt zárták le a pályákat.

Vihar a hegyen

2800 méter magasban hirtelen választani kellett, hogy a piros vagy a fekete pályán fogunk lemenni, a többin már nem lehetett. Mindig is kék pályákhoz voltam szokva - és sokkal kisebb jégviharhoz - ezért az előbbi tűnt inkább logikusnak. Így már egy piros pálya is pipa, és még egyben is megúsztam.

Mivel egyre nagyobb lett a vihar, síelni meg nem lehetett tovább, így Szilvi - kedvenc szervezőnk - és Mario - helyi síbajnok guide - megvitatták hogyan próbáljuk ki a hótalpazást. Azt még nem is mindenki csinálta, ráadásul lehet hóviharban is. Csak egy közelebbi csúcsra fogunk felmenni, klassz lesz nagyon. Cseréltük is gyorsan a sícipőket túrabakancsra, arra pedig mindenki felcsatolta a hótalpakat. Tévében már én is láttam ilyet, örültem hogy most élőben is ki lehet próbálni.

Amikor mindenki menetfelszerelésben volt, nekivágtunk felfelé a kiszemelt csúcsnak. Az elején még nagyon furcsa ezekben a nagy műanyag talpakban lépegetni, mert ha nem emeli eléggé az ember a lábát, vagy nem szépen egyenesen teszi előre, akkor lépés közben összeakadhatnak a talpak.

Ha túl közel van az egyik láb a másikhoz, akkor szintén összeakad, úgyhogy egy nagyon kis terpeszben tűnt a legideálisabbnak a haladás. Mindezt úgy, hogy a le nem taposott vastagabb havon óvatosan célszerűbb lépkedni, hogy még pont ne szakadjon be a hó a talp alatt, mert így kevesebb energia haladni, mintha 20-30cm mélyről kellene mindig kiemelni a talppal együtt a lábunkat.

Ahogy haladtunk felfelé, azon elmélkedtem, hogy mennyire szúr a vihar által fújt sok apró kis jégdarab és hogy a fenébe jöttek ezek át egy maszk-sapka-sál-szemüveg útvonalon, mert a fejem ezek által teljesen fedett kellett volna legyen.

Az út emelkedésével és az idő teltével egyre jobban fáradtam, beszélgetni pedig egyébként sem lehetett volna a nagy szél miatt. Ahogy szótlanul, de kitartóan haladt előre a kis csapat a nagy talpakkal a hóviharban, lelki szemeim előtt megjelent a Delta című - azóta már kult - műsor intrója és felcsendült a híres Song of the Second Moon című nóta.

Két és háromezer méter közötti magasságon, ilyen sok ruhában, hegynek felfelé, a tengerszint feletti 100 méterhez szokott tüdő igen hamar oxigén után kiált. Ennek ellenére próbáltam kicsit a csapat előtt haladni, minél hamarabb érek fel a célhoz, annál több időm lesz majd ott pihenni.

Egy meredek hegyoldalban lévő úton meneteltünk, amikor gyönyörű kilátás nyílt a lent fekvő tájra. Először rendkívül jó ötletnek tűnt, hogy ilyen erős hóviharban megörökítsek néhány képet mini expedíciónk tagjairól, azonban már az első kép exponálása közben kitépte a kezemből a fuvallat a fényképező tokját, néhány apróbb alkatrésszel (pl. pótakksi) egyetemben.

Természetesen nem a hegy teteje felé tartott a repülő csomag - amerre egyébként is haladtunk - megkímélve ezzel, hogy 20 dekával kevesebbet kelljen tovább cipelnem; hanem lefelé a sziklás szakadékba. El is tűnt a mélyben egy pillanat alatt, én meg csak álltam ott szomorúan. Próbáltam egyrészt feldolgozni, hogy milyen felelőtlen dolog volt bármit is elővenni, ami nincs a testemhez láncolva, na meg milyen kiegészítőket kell majd megint beszereznem a fotómasinához, mielőtt újra eljutnék egy ilyen klassz helyre.

A fal tetején állva a nagy gyászban észrevettem egy fekete pontot kb. 30 méterrel lejjebb. Teljesen lehetetlen pózban megakadt ott a tok két szikla között. Már szerveztem is fejben a mentőexpedíciót, erősen mérlegelve hogy mennyi esélyem van lemenni érte a meredek sziklás-havas falon a bakancsban, ha kibújnék a hótalpakból. Ekkor ért be minket a csapat hátsó fele, köztük a guide Mario, akinek gyorsan jeleztem, hogy problem van.

Nem lenne-e gond, ha lemásznék érte, mert igencsak szükségem lesz rá a későbbiekben és különben is, szerintem jó eséllyel meg tudom csinálni. Mégiscsak kikérem a véleményét, hogy lemehetek-e érte, hiszen ő felel itt értünk. Végigmért és nagyon rövid gondolkodási idő után lesajnálva mondta, hogy: nem! Elszomorodtam. De ő viszont lemegy érte. Újra felcsillant a remény! Úgyhogy Mario szó nélkül kivetkőzött a talpaiból, szépen lemászott a viharban a meredek havas falon, magához vette a szajrét, majd megjelent újra fent és a kezembe nyomta.

Azóta Super Mario.

Osztrák gulyás

Célunk egy kisebb hegycsúcs mögötti hütte volt, ahol természetesen ilyen időben már nem volt senki az üzemeltetőkön kívül. Megmutatták nekünk, hogy az osztrákok is tudnak gulyás levest főzni, csak egy kicsit más fajtát mint nálunk.

A cikk folytatása hamarosan érkezik.

Fotók: MELAN