Kipróbáltuk: a Mölltali-gleccser hótalppal

Ha túl közel van az egyik láb a másikhoz, akkor szintén összeakad, úgyhogy egy nagyon kis terpeszben tűnt a legideálisabbnak a haladás. Mindezt úgy, hogy a le nem taposott vastagabb havon óvatosan célszerűbb lépkedni, hogy még pont ne szakadjon be a hó a talp alatt, mert így kevesebb energia haladni, mintha 20-30cm mélyről kellene mindig kiemelni a talppal együtt a lábunkat.

Ahogy haladtunk felfelé, azon elmélkedtem, hogy mennyire szúr a vihar által fújt sok apró kis jégdarab és hogy a fenébe jöttek ezek át egy maszk-sapka-sál-szemüveg útvonalon, mert a fejem ezek által teljesen fedett kellett volna legyen.

Az út emelkedésével és az idő teltével egyre jobban fáradtam, beszélgetni pedig egyébként sem lehetett volna a nagy szél miatt. Ahogy szótlanul, de kitartóan haladt előre a kis csapat a nagy talpakkal a hóviharban, lelki szemeim előtt megjelent a Delta című - azóta már kult - műsor intrója és felcsendült a híres Song of the Second Moon című nóta.

Két és háromezer méter közötti magasságon, ilyen sok ruhában, hegynek felfelé, a tengerszint feletti 100 méterhez szokott tüdő igen hamar oxigén után kiált. Ennek ellenére próbáltam kicsit a csapat előtt haladni, minél hamarabb érek fel a célhoz, annál több időm lesz majd ott pihenni.

Egy meredek hegyoldalban lévő úton meneteltünk, amikor gyönyörű kilátás nyílt a lent fekvő tájra. Először rendkívül jó ötletnek tűnt, hogy ilyen erős hóviharban megörökítsek néhány képet mini expedíciónk tagjairól, azonban már az első kép exponálása közben kitépte a kezemből a fuvallat a fényképező tokját, néhány apróbb alkatrésszel (pl. pótakksi) egyetemben.