Most akkor jó vagyok?

A legnagyobb baromságról az derült ki, hogy jól döntöttem
Én sok mindent azért teszek, hogy azt érezzem, jó vagyok. Mindenkinek fontos ez a dolog, nem is kérdés, csak épp nem mindenki veszi észre, hogy ez a vágy, hogy azt érezd, fontos vagy, jó vagy, milyen erővel képes irányítani az életed. Irányítja az életem. Mert azt akarom érezni, hogy jó vagyok. Mert valamiért nem hiszem el magamról, hogy az vagyok. Vagy elfelejtettem, hogy azért lehetek itt a földön, mert elég jó vagyok ahhoz! És mivel elfelejtettem, folyton kívülről várom a megerősítést. Valaki mondja már, hogy Jó Vagyok! Valaki viselkedjen már úgy, hogy abból én arra következtessek, hogy jó vagyok. Így aztán elkezdek olyasmiket csinálni, úgy viselkedni, hogy az emberek reagáljanak, méghozzá úgy, ahogy én azt akarom.
Megint csak egy egyszerű példa. Felveszek egy roppant kihívó és sokat sejtető ruhát, hogy megnézzenek az emberek az utcán, amire én azt mondhatom, mennyire bunkó, hogy így megbámult, miközben tényleg kurvának öltöztem, közben pedig belül örülök, hisz sikerült kiprovokálnom, hogy figyeljenek rám. Nagyon csalafinta az elme. Olyan gyors, hogy észre sem vesszük. Kirakom valamelyik testrészemet, megbámulnak, tök jó, mert azt érezhetem a másodperc tört részéig, hogy fontos vagyok (hisz ezért csináltam az egészet), de a következő pillanatban már azonnal önigazolok! Nem én vagyok azért a hibás, hogy így megnéznek, hanem egész egyszerűen a férfiak mind bunkók. Csak arra tudnak gondolni! Ezt mindenki tudja.
Ez persze nem csak velem van így, mindenkivel. Má’ nem az, hogy utcalánynak öltözöm, hanem hogy becsap az elmém. Becsapom önmagam. Azért viselkedek úgy, ahogy, mert a fejem azt hiszi, ha így viselkedek, ha azt játszom (!), hogy olyan vagyok, amiről azt gondolom hogy jó, akkor elismernek, elfogadnak, felnéznek rám… stb. ("Színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő. Fellép és lelép: S mindenkit sok szerep vár életében" - Ahogy tetszik - Shakespeare)
Minden a fejemben zajlik. Közben pedig elfelejtek érezni. Nehogy félreérts. Nem hagynak el az érzéseim, csak mivel a fejem irányít, az érzések mindig csak ezt követik. Tehát előbb van a gondolat és utána az érzés. Ez elsőre nagyon hülyén hangozhat, de a folyamat olyan piszok gyors, hogy észre sem vesszük. Én sem!!! De minél többet foglalkozom ezzel a kérdéskörrel, annál inkább látom, hogy nem ez a jó út. Hiába találom ki, mi legyen a következő lépés, hosszútávon egyszerűen nem jönnek be a számításaim. De amint megfordul a folyamat, valahogy mindig jól sikerülnek a dolgok. Ha az van előbb, hogy úgy ráérzek valamire, ha az érzéseimre figyelek, ha azt követem, amit a szívem diktál… csakhogy közhelyeket puffogtassak, a legnagyobb baromságról is az derült ki, hogy jól döntöttem.




























